Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

RUTHERFORD, ERIK: Tony Gatlif Gadjo Dilo című filmje és a roma érdekek

hogy létrehozza - Wallace Stevens költészetre vonatkozó szavaival élve - a „helyes érzést". Miután egy estét eltöltöttem a jelen cikk írásával, elmentem egy partira, s a társaságban megismerkedtem egy bukaresti román tanárnővel, Gabrieíával. Házigazdánk franciául mutatott be, mint olyan embert, aki Romániáról ír. - Oui - válaszoltam -, sur les Roma. Gabriela nem értette. - Les gitans. Az arca most elkomorult. Arra gondoltam, talán unja már, hogy akárhányszor hazájára terelődik a szó, a romák problémájáról kell beszélnie. Kezdtem volna elmagyarázni, hogy csupán egy filmről írok, de közbevágott: - Romániában nagyon kevés cigány van. Nekünk kék szemünk van, tudja, és fehér a bőrünk - mondta, az arcára mutatva. - Mi európaiak vagyunk. Azonnal megértettem, hogy egyetlen gondja, hogy nehogy úgy tekintsem Romániát, mint a romák országát. Panaszosan említette a Párizsban kolduló romákat: „Az emberek azt mondják rájuk, hogy románok!" A vita végét sejtve megemlítettem, hogy a romániai roma népesség száma legalább kétmillió, s hogy ismerve a romák félelmét az azonosítástól, s a központi források megbízhatatlanságát, elképzelhető, hogy ennél is magasabb. Ez újabb néhány perces vitához vezetett. Gabriela kitartott amellett, hogy a szám nem lehet magasabb 400 ezernél. - Ebben benne vannak a gitanok és a tsiganokis - mondta. - Ugye tudja, mi a különbség a gítanok és a ísiganok között? Miközben a különbséget magyarázta, az a Newjersey-beli, newarki földbirtokos jutott az eszembe, aki néhány évvel korábban hasonló előadással szórakoztatott: ő arról akart megbizonyosodni, tudom-e a különbséget a „feketék" és a „niggerek" között. A gitanok- állítja Gabriela - akár „normális" állásokban is dolgozhatnának, de a fsiganokkal teljesen reménytelen az eset. - Azok csak lopnak meg koldulnak. És ha nem ad nekik pénzt az ember, akkor leköpik. Egyszer nemet mondtam nekik, és az egyik felugrott, és meghúzta a hajamat. Az volt az érzésem, ezt a történetet már máshol is elmesélte. Arcomra erőltettem a borzadály kifejezését, amelyet jutalmul várt. - Ne haragudjon - mondta hirtelen - , de ez nagyon kényes téma. Úgy tettem, mintha „az ő oldalán" állnék, s óvatos, de lelkes vitába kezdtünk. - Értse meg - mondta -, nem akarnak beilleszkedni, és nem hajlandók iskolába járni. - De hát nem bevett gyakorlat, hogy a cigánygyerekeket külön osztályba járatják, vagy egészen megfosztják a tanulás lehetőségétől? - Nem, mindig örömmel fogadjuk őket - felelte Gabriela. Egyébként is, tanított ő már cigányokat, képtelenség boldogulni velük. És a falvakat pusztító lerohanások? Beszélgetőtársam elmagyarázta, hogy ilyesmire nagyon ritkán kerül sor, és akkor is csak olyan esetben, ha a cigányok megtámadják a románokat. És ha egy cigány megtámad egy románt, az nem a rendőrségre és a bíróságra tartozna? A rendőrök félnek, ezért nem marad más lehetőség. Megvonta a vállát: - Azt kapják, amit megérdemelnek. A társalgás hamarosan makacs párhuzamos monológokká fajult. Az általam felsorakoztatott statisztikákat, jelentéseket és érveket Gabriela hasonló megnyilvánulásai váltogatták. Végül diadalmasan kibökte: - Ahhoz ott kéne élnie Romániában, hogy ezt megértse.