Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/2 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

RUTHERFORD, ERIK: Tony Gatlif Gadjo Dilo című filmje és a roma érdekek

ket hónapok gondos mukájával állított össze. Ezzel elismeri, hogy bármennyire sokra értékeli is a cigány zenét, lényegében ő sem különbözik semmiben a románoktól (akik legalább készpénzzel fizetnek a muzsikáért) - ő maga sem más, mint a többi átutazó kívülálló, aki kerüli a valós azonosulást, szemet huny a romák üldöztetése fölött, és önző érdekből részévé válik a roma kultúra áruvá degradálásának. A néző mégis azt kívánja, hogy Stephane zenegyűjtő küldetése sikerrel járjon, s nem gondol rá, hogy a falu lakóiról készült hangfelvételek és katalógusok megkerülik a valós dialógus lehetőségét, és megerősítik a zenével házaló roma szerep típusát. Mivel mi, a városiasult, ipari, bürokratikus társadalmak lakói már valamennyien vásárlókká és gyűjtőkké - turistákká - lényegültünk át, automatikus reakcióval támogatjuk az ilyetén munkát. Innen ered a döbbenetünk, szomorúságunk és a késztetés, hogy a hangszalagok pusztulását látva felkiáltsunk: Ne! Ne tedd! És ebből ered a tett fölött érzett könnyes csodálatunk is. Vajon melyikünk lenne képes ugyanerre? Gatlif elismeri, hogy maga is bűnrészes. „Stephane tisztább, mint én, vagy mint bármelyik zenetudós. O együtt él a cigányokkal. O maga is cigány már. Olyan tökéletesen érti ezt a zenét, hogy nincs szüksége rá, hogy áruvá degradálja. A világ valamennyi zenetudósának, dokumentumfilmesének és újságírójának bűntudatát magára vállalja." Miben áll ez a bűn és ez a bűntudat? A látszólagos részvállalásban, a felszínes rokonszenv leereszkedő gesztusában, a barátságok kihasználásában, s abban a rejtett hatalomgyakorlásban, amely a „másikkal" lezajló, látszólag nyílt, becsületes, egyenlő kapcsolatok rejtekutain megy végbe: a minden hatalomtól megfosztott másikkal, aki meleg és nagylelkű fogadtatásban részesíti a méregdrága felvevőgépekkel felfegyverzett pénzes idegeneket. Stephane romboló aktusa a romák és értékeik iránti tiszteletének minden előzőt fölülmúló kinyilvánítása, s egyben önmagával szembeni vád és elutasítás. Ugyanakkor a nézőket is felismerésre kényszeríti. Stephane-nal való szövetségünk során mindvégig hallgatólagos beleegyezéssel követtük cselekedeteit, s most ráébredünk cinkosságunkra - az ő bűne a miénk is egyben. Egy kevésbé érzékeny filmben Stephane visszautazott volna Párizsba, és magával vitte volna a „lelki gazdagodásában" nagy szerepet játszó kazettákat is, a néző pedig a rezignált „így van ez" érzésével megy el a moziból. Azzal, hogy a nárcisztikus rokonszenvezésen túlmenve Stephane valóban élete részévé fogadja Sabinát, azt a nehéz feladatot vállalja magára, hogy a számára idegen roma kultúrából újraalkossa saját hibrid lényét, s ezzel a reménység láncszemét teremtse meg a különféle megosztott közösségek között. Gatlif olyan emberként mutatja be Stephane-t, aki a történelem tevékeny részese, nem pedig passzív befogadója. Nem tudhatjuk, ott marad-e Stephane a roma faluban, vagy elviszi magával Sabinát, de bármelyik utat választja is, az ilyen kérdések a film határain kívül léteznek csupán. Megírásra váró történetüket Gatlif azon multikulturális globális utópia részéül kínálja, amelyet valamennyien szeretünk elképzelni, s amely felé nem tudjuk, merre induljunk el.