Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
LOSONCZY ANNA: Az interetnikus tér. Reprezentáció és csere feketék és emberá indiánok között
nevezik, és ezáltal a nyelv szintjén mintegy az egész fekete közösséget beemelik klasszifikáló fogalmi rendszerükbe, egyúttal rájuk is kiterjesztve a komasági viszonyból eredő különböző tilalmakat. Ugyanakkor az a viszony, amelyet az interetnikus keresztség szertartása alapoz meg a szülők és a keresztszülők között egyfelől, a keresztszülők és a gyermek között másfelől, más természetű, mint az a kötelék, amely az egymással komasági viszonyban lévő feketéket fűzi egymáshoz. Amikor egy fekete pár kereszteli egy másik fekete pár gyermekét, a két pár közösen végzi a névadás szertartását, a vegyes párok esetében viszont csak a keresztszülők végzik a szertartást, és ők adják a nevet, mégpedig kétszeresen, hiszen nemritkán éppen a keresztapa nevét adják át a gyermeknek. Az indián szülők a gyermeken keresztül kapják a nevet: maguk a szertartás során nem tesznek és nem is mondanak semmit. Tétlenségük, illetve a másik oldalon a szertartást végző feketék szavai és gesztusai azt a viszonyt tükrözik, amely a fekete gyógyító sámán és az emberá szellemek között áll fenn a sámánisztikus szertartás előtt. Ráadásul e rituális kapcsolat soha nem válik kölcsönössé: indiánok soha nem lesznek fekete gyermekek keresztszülei. A névadók és a nevet fogadók közötti viszony tehát aszimmetrikus, amennyiben az adott név nem egyszerűen a névadó társadalmának névkészletéből származik, hanem sok esetben éppenséggel a keresztapa saját neve. Az ily módon létrejövő rituális vérrokonság tehát nem kölcsönös megfelelésen alapul. Logikája inkább az idősebb és fiatalabb testvérek közötti viszonyra emlékeztet, annál is inkább, mivel itt a nevet kapó (a gyermek) és a névadók közötti rituális kapcsolat mindkét csoport felfogásában egyértelműen háttérbe szorul a felnőttek között kialakuló viszonnyal szemben. Az a tény, hogy az indiánok elfogadják, sőt keresik e természetéből adódóan aszimmetrikus viszonyt anélkül, hogy átvennék a feketék névadásának ideológiáját, melynek középpontjában az isteni teremtő szerepe áll, mindenekelőtt intraetnikus kapcsolatrendszerük bizonytalanságában leli magyarázatát. Olyan állandó extraetnikus partnerek szerzése, akikkel az igazi rokoni kapcsolatokból és a szexualitásból elkerülhetetlenül adódó konfliktusoktól mentes viszony tartható fenn - amely ráadásul az etnikus identitás természetfeletti határait is épségben megőrzi -, legalább annyira csábítja az indiánokat, mint a feketéket. A viszony elfogadásának másik oka az emberá indián személye és a nevek közötti kapcsolat felfogásából adódik. Minden emberá indián neve (a „családnéven" túl) a születést követő, omb/igadónak nevezett szertartásból ered, amelynek lényege, hogy az újszülött egész testét bedörzsölik valamelyik állat egy részéből (láb, karom, szemek, tollak) vagy növényből készített őrleménnyel, vagy megitatják vele azt. Úgy vélik, hogy e rítus révén a gyermeket felruházzák: fiúk esetében az állatnak, lányok esetében a növénynek tulajdonított tulajdonságokkal vagy erényekkel. Ez a metonimikus jellegű állandó rituális kapcsolat egy állatfajjal vagy növénnyel, amelynek szertartása megjelöli az emberi testet, megelőzi és egyben megnyitja a gyermek individualizációjának folyamatát. Amint a gyermek járni kezd, neve az állati vagy növényi testnek arra a részére fog emlékeztetni, amelyben a hiedelem szerint önálló személyiségének funkcionális magja lakozik (például Majomláb vagy Orchideavirág). 13 A felnőtt élet során aztán az ember újabb, más természetes anyagokkal végzett ombÜgadók alanya lehet, amelyek révén újabb képességekre tesz szert. Bizonyos nyavalyák sámánisztikus gyógyításához hasonlóan e szertartások is a név megváltozásáhozvezethetnek, mivel a közhiedelem szerint együtt járnak a lélek átalakulásával,
