Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán
tése jelenthette. Jungerman és Slovic pontosan leírják azt a folyamatot, ahogyan az ilyen „forró témákról" folytatott kommunikáció a részt vevő feleket frusztrálja, s érzelmileg rendkívül erősen érinti: a szakemberek azért panaszkodnak, mert a laikusok nem figyelnek eléggé a tényekre, emóciók vezetik őket, az ellenzők számára pedig az jelent feloldhatatlan problémát, hogy nem veszik eléggé komolyan őket (Jungermann-Slovic 1993:197). A konfliktus e szakaszának résztvevői főként harcnak, küzdelemnek tekintették tevékenységüket, a szemben álló felet pedig ennek megfelelően olyan ellenfélnek, akit le kell győzni. A két fél által használt alapvető fogalmakkal - „titok" 27 , „botrány" megteremtődik az a tér a konfliktus mögött, amely a konfliktust nem puszta vitaként, diskurzusként definiálja, hanem - e „paramilitáris" nyelvezet révén - nagyon sötét szándékokkal rendelkező, mindenre kapható ellenségeket láttat a másik oldalon. Ugyanennek az éremnek a másik oldala a nyilvánosság felértékelődése, hiszen a titkos terveket le kell leplezni, az eltitkolt szakvéleményeket nyilvánosságra kell hozni. Ez az optika nem úgy tekint a nyilvánosságra, mint olyan helyre, ahol a különböző álláspontokat képviselő felek között lefolytatható egy értelmes, a konszenzus esélyét hordozó diskurzus, hanem mint olyan eszközre, amelynek segítségével a másik fél vélt vagy valós manipulációi leleplezhetek; amellyel a titkos praktikákról le lehet rántani a leplet. A tömegkommunikáció egy része el is fogadja ezt a „felkínált" értelmezést; a tömegkommunikációs eszközök legtöbbször az egyik oldal álláspontját képviselik, s nem mutatják be a másik fél érveit. Mindkét problémamegoldó rendszer közös abban, hogy igazából két szintben gondolkodik: egyrészt létezik a konfliktusnak a nyilvános „része", a különböző falugyűlések, viták, újságcikkek, de emögött mindig ott rejtőzik valamifajta mélyebb és fontosabb szint - a „hldden agenda"-, ahol a „dolgok eldőlnek". Egy ilyen területen mozogva felértékelődnek a háttérben megkötött szövetségek, hiszen valójában ezek a háttérben álló erők irányítják az eseményeket, határozzák meg az ügyek kifutását. Ezért próbált a PAV mindvégig az államigazgatás csatornáin keresztül ilyen szövetségesekre szert tenni, míg az ófalui oldal a BMT, illetőleg a szerveződő ellenzéki mozgalmak irányába tájékozódott. Az így értelmezett konfliktusban nem az a fontos, ami elhangzik, hanem az, amit elhallgatnak, s ez nyilvánvalóan nagyon sok szállal kapcsolódik a késő szocialista társadalmak nyilvánosságát jellemző kommunikációs módra. A PAV korábban már említett „összeesküvés-elméletét" is erre az értelmezésre építette fel, 28 de az ófalui oldal is hasonló értelmezési stratégiát alkalmazott: minden újsághír, esemény mögött a PAV háttérben, titokban végrehajtott, a politikai hatalom által támogatott manipulációját tételezte fel. A konfliktus e szakaszában a megegyezésre vagy a konszenzus elérésére gyakorlatilag semmilyen esély nem mutatkozott: mindkét résztvevő számára elképzelhetetlen volt bármifajta engedmény, csak és kizárólag a saját pozíció minél eredményesebb érvényesítése számított. Mivel ehhez nyilván hozzájárult a közvetlen kontextus: a sajtó szerepe, az államigazgatásban a problémával kapcsolatban meglévő folyamatos bizonytalanságok, de nyilvánvalóan a szereplők kulturális tudása, szocializációja is fontos faktort jelentett. A közös metakontextus hiánya ugyanakkor nem véletlen, hiszen ennek előállítása olyan jelentős kognitív és affektív erőfeszítéseket igényelt volna (Peters 1991:126), amely az egyre hevesebbé vált ellenségeskedések közepette már az egyik fél számára sem volt járható út: egy közös kontextus kialakítása a saját álláspont relativizálását vonja maga után, mivel aláássa annak abszolút érvényességét.
