Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán

valamifajta védhető álláspontot, ha nem akarnak eleve hátrányba kerülni. A másik fél, a PAV minden törekvése arra irányult, hogy ebben a szakmai dimenzióban helyezze el a konfliktust, s egy olyan szimbolikus teret állítson elő, amelyben a szakmát képviselő PAV áll szemben a szakmailag teljesen tájékozatlan falubeli lakossággal. A Társadalmi Bizottságnak ezért nemcsak a falubeliek, a megyei államapparátus támogatása volt fontos, hanem szükségük volt olyan szakértőkre is, akik az úgynevezett szakmai kérdésekhez hozzá tudtak szólni. Összefoglalás Hans Peter Peters a „szakértők" és a „laikusok" közötti (amúgy a hétköznapokban egyébként hatékonyan és észrevétlenül működő) konszenzus széttörését arra vezeti vissza, hogy a technikai ..community" olyan kockázatvalóságot konstruál meg, amelyben az adott létesítmény, tevékenység kockázata elfogadhatóként jelenik meg, ám ezt a konstrukciót - különböző (értékváltás, politikai stb.) okok miatt - a lakosság nagy része nem osztja (Peters 1991). Ha ezt a nagyon általános állítást elfogadjuk is, az általunk vizsgált konkrét eset, az ófalui atomtemető körüli konfliktus kapcsán néhány mozzanatot mégis érdemes kiemelni, amelyek alapvetően rányomták bélyegüket az eseményekre. Ahogyan az eddig elmondottakból is világossá vált, a szemben álló felek - különböző perspektívájuknak megfelelően - egymástól gyökeresen eltérő „kockázatvalóságokat" építettek fel, ami nagymértékben megnehezítette közöttük a „kockázatkommunikációt".

26 A PAV döntéshozói főként a kockázat numerikus nagyságát emelték ki, érvelésük fő irányát a kockázat-haszon mérleg jelentette. Elemzéseikben, problémareprezentációikban főként a természettudományok segítségével megragadható és racionalizálható különbségek, fogalmak játszották a fő szerepet. Az ófalui oldal számára - metaperspektívájuknak megfelelően - más faktorok is fontos, cselekvésvezérlő jelleggel bírtak: így a szereplők szavahihetősége, viselkedése, a politikai erőtér - az, amit a szakirodalom kvalitatív kockázatfaktoroknak nevez. Ugyanakkor e különbözőségeken, differenciákon túl létezik egy alapvető azonosság a két fél konfliktusértelmezésében, sőt megoldásterveiben, s ez a mindennapi cselekvések szintjén is érzékelhető. Mindenképpen létezik a konfliktusnak valamifajta „kulturális logikája". A szereplők cselekvéseiből, a hozzákapcsolódó jelentésmezőkből kiolvasható valamifajta tendencia az események értelmezésében, megítélésében, mely visszahat magukra a cselekvésekre. A szereplők folyamatosan értelmezik a saját és a mások cselekedeteit, ennek megfelelően módosítják önmaguk tevékenységét - s ez a konfliktus egészében úgy jelenik meg, mint egyfajta tendencia, „logika". Miközben a részt vevő felek eltérő kockázatvalóságokat konstruáltak meg, különböző nyelveken beszéltek, szinte kísérteties módon ugyanazokat a fogalmakat, dichotómiákat alkalmazták a saját, illetőleg a másik szereplő tevékenységének értelmezésére. Mindez végső soron arra a szélesebb kontextusra utal, amelyben a konfliktus résztvevői mozogtak, s ahonnan alapvető kulturális mintáik, beállítódásaik származtak; s ez nem más, mint a 1980-as évek közepének magyar társadalma. A leírás e szintjén úgy tűnik, hogy ebben a közegben egy konfliktus csak valamifajta titokban folytatott háborúként reprezentálódhatott, s a konfliktus megoldásának módját is csupán a másik fél megsemmisí-