Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán

ellenszegülő egyénekként jelentek meg, hanem - a PAV döntéshozóihoz hasonlóan egy szervezet tagjaiként, és nem ismerethiánytól, a tömegkommunikációtól félrevezetett individuumként prezentálták önmagukat, hanem egy érdekérvényesítő közösség tagjaiként. Mivel a PAV mint kiemelt nagyvállalat, a szocialista ipar büszkesége, teljesen összekapcsolódott a politikai vezetéssel, a pártállami rendszerrel, ezért a vele szemben álló erők egyetlen lehetősége „a nyilvánosság riadóztatása volt" (Peters 199

1:127). Az értelmiségi csoport számára kiemelkedő fontosságú volt a tömegkommunikáció, a helyi és országos közvélemény szerepe, ezért másik fontos feladatának a nyilvánosság megszervezését tekintette. Céljuk a lehető legtöbb információ nyilvánosságra hozása volt, igyekeztek minél több embert megnyerni az egyesületnek és az egész ófalui ügynek. Ez magyarázza, hogy nemcsak a falvakban, hanem a városokban is (egyetemeken, értelmiségi, természetvédelmi klubokban) előadásokat szerveztek, minden lehetséges fórumon propagandát folytattak, a médiumoknál meglevő összeköttetéseiket kihasználva a TB tagjai az ófaluiak ügyét a figyelem középpontjába állították („botrányt kevertünk az események körül" - fogalmaz az egyik adatközlő). Tevékenységüket elősegítette a tömegkommunikáció közismert hatásmechanizmusa: a rossz hírek iránti erőteljesebben jelen lévő fogékonyság (Peters 199

1:187). Az országos nyilvánosság tájékoztatásán kívül a TB nagy figyelmet fordított Ófalu megszervezésére is. Ők meg tudták találni azt a kommunikációs csatornát, amelyen keresztül a falubeliekre hatni lehetett. A PAV szakmai érvekkel próbálta az ófaluiakat meggyőzni, és azt hitték, a szakma tekintélye önmagában elég hatásos lesz. A TB viszont kézzelfogható dolgokra apellált, amelyeket a falusiak rögtön megértettek. Arról beszéltek, hogy a házak, telkek elértéktelenednek, ha idekerül a hulladéktározó, azt vázolták fel, hogy a gyerekek, unokák el fogják hagyni a szülőfalujukat. A bizottság tagjai erőteljesen kihasználták a témában rejlő emocionális tartalmakat, a lakosság érzelmeire építettek: az emberek egészségéről, a gyerekekről és unokákról beszéltek, akik „őseik földjén" szeretnék leélni az életüket, s nem egy atomtemető rémisztő szomszédságában; a betegségekről beszéltek, amiket a temető magával hozna. A lakosságnak a kockázat kérdései során alkalmazott „mindennapi heurisztikája" pedig a pesszimista értékelésekre hallgat, ahogyan a PAV oldaláról többször is vádként megfogalmazódott: „elég kétséget kelteni az emberekben, s szükségtelen ezt meg is alapozni." Az ófaluiak az államigazgatás szintjén is eredményesen jelenítették meg saját magukat, s ebben váratlan, de igen hasznos segítséget kaptak a BMT-től. Ennek megfelelően a konfliktusmező kialakítása során, a definíciós küzdelemben állandóan jelen voltak olyan érvek, hogy nem Ofaluról, egy közösségről van szó, a tét igazából az egész megye. Ez a konfliktus valójában arról szól, hogy a szomszéd megye, Tolna (Paks itt található) csak az atomerőmű nyújtotta előnyökből akar részesülni, miközben a hátrányokat át akarja hárítani Baranya megyére. Ez az elképzelésrendszer egy már régen meglévő ellentétrendszerre s egyfajta lokálpatriotizmusra épült, és végül is az ófalui oldal szempontjából sikeresen működött: a „baranyai" újságírók szemben álltak a „tolnaiakkal", a „baranyai" vezetők opponálták a „tolnai" vezetők terveit. A Társadalmi Bizottság ugyanakkor a konfliktus e szakaszában nagyon pontosan felismerte, hogy a konfliktusnak nemcsak társadalmi és politikai perspektívája létezik, hanem vannak olyan szakmai jellegű kérdések, amelyekben nekik is ki kell alakítaniuk