Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán
Az érvek mögötti elképzelésrendszer Az ófaluiak - s elsősorban az eseményeket végül is irányító csoport - előtt a konfliktus e szakaszában mindvégig (hol kimondva, hol kimondatlanul) az atomtemető elkerülésének célja lebegett. A konfliktus későbbi menetét meghatározta az a tény, hogy az ófaluiak élesen visszautasították a PAV azon konfliktusdefinícióját, miszerint itt ismerethiányból, a tömegkommunikáció negatív tevékenységéből és a mérnökök kommunikációs kompetenciahiányából fakadó bizalmatlanságról és ellenkezésről volna szó, amely az ismeretterjesztő előadások révén megszüntethető és feloldható. Az eseményekre kezdetektől fogva úgy tekintettek, hogy egy, a politikai térben jelentős támogatókkal rendelkező nagyvállalat felforgatta mindennapi életüket, tendenciózus, stratégiai kijelentésekkel akarja tervét megvalósítani, s ők ezzel az erőszakos fellépéssel szemben védekezni próbálnak. K. P. Japp az új társadalmi mozgalmakat vizsgálva megállapította, hogy a kockázatos technológiákhoz, létesítményekhez fűződő viszonyukat nem annyira e lehetséges veszélyektől való szorongás jellemzi, mint inkább azon intézmények, szervezetek iránti bizalmatlanság, amelyek a kockázatok kezelésével vannak megbízva G a PP 1993). Ebben az elképzelésrendszerben az atomtemető körül nem értéksemleges, „szakmai", mérnöki kérdéseket tárgyaló, tudományos tények körül forgó diskurzus zajlik, hanem az egész vita belekapcsolódik egy nagyobb társadalmi modellbe, ahol az intézmények, személyek megítéléséhez mindennapi praxisból fakadó kompetenciát használnak fel a szereplők. Azaz nem tudományos tények, szakmai ismeretek kerülnek megvitatásra, sokkal inkább olyan kérdések merülnek fel az atomtemető kapcsán, hogy ki milyen érdekeket követ, kinek mi használ, mi nem, mit jelent a kockázat-haszon igazságos elosztása. Két mozzanat már a konfliktus legelején világos volt az ófalui oldal képviselői számára, s ez a felismerés meghatározta a konfliktus menete során tanúsított stratégiájukat. Belátták, hogy egyedül, magánemberként nem szállhatnak szembe a siker reményében az atomerőmű törekvéseivel, érdekeik érvényesítéséhez mindenképpen egyesületet kell alapítaniuk. Konszenzus volt közöttük abban a kérdésben is, hogy szövetségeseket kell keresni és találni, s itt a természetes érdekközösségből fakadó kapcsolatokon (lásd BMT) túl hamar felismerték a nyilvánosság erejét. Már az első ismeretterjesztő előadásokon, falugyűléseken kiderült számukra, hogy az összejöveteleken nem csupán az elhangzott érvek, ellenérvek érdekesek, hanem az a mód is, ahogyan ezek egyben kijelölték a konfliktus pályáját, s létrejött egy aszimmetrikus szituáció, amelyben „nagyon egyenlőtlenül vannak kiosztva a lapok". Az egyik oldal tudományos szakvéleményekkel alátámasztott, „objektívnek", így támadhatatlannak tűnő nézetrendszert képviselt és próbált elfogadtatni, miközben a másik oldal egyáltalán nem rendelkezett ilyen típusú szakmai ismeretekkel. Az egyik oldalon hatalmas, az államapparátus, a politikai hatalom különböző intézményei által támogatott szervezet állt, míg ők csak magánemberekként léphettek fel. („A mi igazunkat ezeken a fórumokon keresztül nem lehetett védeni" - mondja az egyik adatközlő.) Ettől kezdve folyamatosan kísérleteket tettek a helyzet átdefiniálására, a korábban leosztott lapok újraosztására, a kezdeti, aszimmetrikus viszony megváltoztatására. A konfliktus e szakaszában az ügyeket irányító csoport egyik legfontosabb teendője annak a formának a megtalálása volt, amelyben eredményesen felvehetik a küzdelmet a PAV nyomasztó túlsúlyával szemben. Ez vezetett egyrészt az egyesületi forma megtalálásához, amelyben már ők sem tiltakozó,
