Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán
ezt az előírást az ófalui helyszín maximálisan kielégíti. Mindezt alátámasztandó, a nukleáris hulladéktárolót leginkább veszélyeztető elemként, mintegy katasztrófaszcenárióként azt írták le, hogy az izotópok valamilyen módon belekerülnek a vízforrásokba, s hangsúlyozták, hogy ennek megakadályozására mesterséges gátakat kell építeni. Az ófaluiak sűrűn használt „szakhivatkozásai" kiemelték, hogy a környéken köztudottan több forrás (számukat 2-3 és 25 közé teszik) is ered. Ez egy olyan szilárd, objektív, megcáfolhatatlannak tűnő pont volt, ahol a PAV adatait hibásnak találták, s e kérdés tisztázása olyan problémahorizont előtt zajlott, ahol minden érdekelt rendelkezett valamifajta tudással. Ugyanakkor a „forráskérdés" nemcsak azért vált az ügy egyik legfontosabb szimbólumává, mert ehhez minden érdeklődő hozzá tudott szólni, hanem mert nagyon jól szemléltette, hogy a PAV mennyire idegenül mozog az, úgymond, „megkutatott" területen, hiszen „nyilvánvaló tények" elkerülték a figyelmét. 24 Miután kiderült, hogy az adott határon belül valóban léteznek vízforrások, ezt az adatot az ellentétes oldalon állók rögtön különböző módon kezdték értelmezni. Az ófalui fél számára ez „objektív", s ráadásul világos volt, számszerűsített, pontosan definiált előírásként jelent meg, amellyel egyetlen teendő van: be kell tartani. A PAV pedig megpróbált amellett érvelni, hogy a források minimális távolságának meghatározása nem egy objektív „természeti törvény", hanem emberek alkotta előírás, amely alkalomadtán megváltoztatható, és álláspontjuk szerint meg is kell változtatni, mert a „világon egyedülállóan szigorú megkötés". Az ófalui oldal úgy érezte, hogy e számszerűsített, „objektív formában" létező, a hivatalosság pecsétjével ellátott szabály segítségével sikerült „tetten érnie" a PAV-ot, s egyúttal azt is a fejére olvashatja, hogy saját szája íze szerint akarja a szabályokat változtatni. Morális perspektívákból megfogalmazott ellenérvek Az ófaluiak argumentációja az általánosabb jellegű kérdések - így a kockázat megállapítása, a veszély/biztonság problémája - tárgyalásakor a PAV kockázat-haszon perspektívájával szemben más, alternatív jellegű nézőpontokból kiindulva fogalmazta meg kritikáját, s ezeken belül jelentős szerepet játszanak az etikai-morális kérdések. Az egyik jellegzetes, sokszor előkerülő érv a PAV által előszeretettel alkalmazott kockázatszámítási módszer „katasztrófaelméleti" kritikáját fogalmazza meg. Míg a PAV döntéshozói elhanyagolhatóan csekélynek adták meg a meghibásodás, az esetleges katasztrófa esélyét, addig a TB különböző képviselői azzal érveltek, hogy ez a nagyon csekély - akár I százalékos - katasztrófaesély az ott élők számára, akiknek korábban ezzel nem kellett számolni, 100 százalék. Többször hangsúlyozták - s ez is a környezeti konfliktusokban fölbukkanó jellegzetes érv-, hogy semmifajta lehetséges haszon nem igazolhatja morálisan a katasztrófa lehetőségét. A katasztrófapotenciál alátámasztásakor Csernobil felidézése szintén az elvi, általános jellegű érvek közé tartozott; s tekintve, hogy e név valóban egy hatalmas méretű katasztrófa emblematikus jelölője, gyakorlatilag az atomenergiával, az atomtemetővel kapcsolatos mindenfajta aggodalom bármikor alkalmazható hivatkozási alapjává vált (Krohn-Weingart 1986; Terestyéni 1989). A „kockázat" fogalma az ellenzők számára kétségkívül rendelkezett azzal a tulajdonsággal, hogy emocionalitása miatt a szélesebb nyilvánosság számára is megközelíthetővé, megragad-
