Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SZÍJÁRTÓ ZSOLT: Egy konfliktus etnográfiája: „laikusok" és „szakértők" vitája az ófalui atomtemető kapcsán

A konfliktus során konstituálódott az erőművön belül egy tér, amely egyfajta védettséget élvezett. Amíg ott bent vannak a „dolgok" (különböző hulladékok, fűtőelemek, szennyeződés), addig minden rendben van. A konfliktus során senki nem kérdezett rá arra, hogy mi zajlik „ott bent", a problémák mindig a környezettel történő interakciók során keletkeztek. Innen már csak egy lépés az ófaluiak által többször felvetett javaslat, hogy célszerű volna a nukleáris hulladékok tárolását magán az atomerőművön belül megoldani (ahogy ez egyébként ideiglenes jelleggel mind a mai napig történik). S ekkor már szóba sem kerültek geológiai, hidrogeológiai, a terület alkalmasságára vonatkozó érvek, egyszerűen úgy gondolkodtak: ha „bent van", akkor biztos helyen van; illetőleg ettől kezdve egyedül a PAV gondja és felelőssége, mi történik a szennyező anyaggal. Mindemögött nyilvánvalóan a felelősség kiutalásának problémája húzódik (Bono I 996): kire milyen módszerekkel lehet a felelősséget átruházni? A helyszínkiválasztás elvei A nukleáris hulladéktároló helye kiválasztásának tárgyában ekkoriban még nagyon kevés konkrét előírás létezett, elsősorban egy MSZ-szabvány (MSZ 12344/2-80), illetőleg az egészségügyi miniszter későbbi rendeletének alapjául szolgáló tervezet formájában. Ezeknek az előírásoknak egyik fő jellemzőjük az volt, hogy a lehetséges helyszín kiválasztásának alapelveit illetően túlságosan is az általánosságok szintjén mozogtak, rendkívül sok, teljességgel a vágyak szintjén mozgó „óhajtást" tartalmaztak: „[...] a tároló terület talajvízszint feletti rétegei kis vízáteresztő és jó adszorpciós képességűek legyenek. A talajvíz lejtése és mozgási sebessége kicsi legyen" (Rösa I 988:22; kiemelés tőlem - Sz. Zs). Ez a rendkívül laza szabályozási mód - ahogyan korábban már említettük nagyon nagy teret hagyott az eltérő interpretációknak, ami számtalan vita tárgya lett a különböző csoportok között. Honnan kezdve mondható egy geológiai képződmény adszorpciós képessége „jónak", vízáteresztő képessége „kicsinek"; léteznek-e ehhez valamifajta „objektív mércék"? Az előírások másik jellegzetessége, hogy néhány ponton teljesen ad hoc módon s következetlenül adtak meg különböző számokat, értékeket, amelyeket a nukleáris hulladéktároló létesítése során feltétlenül figyelembe kell venni, s be kell tartani. Az egyik ilyen szám a lakott területtől, a másik a vízforrásoktól és felszíni vizektől való minimális távolságra vonatkozott; mindkét esetben 500 métert határozott meg a szabvány. Itt rövid idő alatt megjelent az a probléma, hogy a különböző előírások ugyanarra a kritériumra más-más adatokat adtak meg (így például az előbbi példa kapcsán a tervezet már I kilométert javasol), ami megint csak szélesre nyitotta az interpretációs teret, másrészt az adatok „objektivitása" is többször megkérdőjeleződött. Rendkívül érdekes szerepet játszottak a számok a különböző vitákban - ahogyan ez a környezeti konfliktusok esetén máskor és máshol is megfigyelhető -; fokozatosan misztifikálódtak, mint a nyilvánosság, a laikusok számára is megragadható, szilárd adatok, pontok egy nehezen megközelíthető tárgyterületen. Az általános elvek között az alábbi követelményeket sorolták fel: jó felszíni vízelvezetés, talajvíz feletti rétegek kis vízáteresztő, jó abszorpciós képessége; megfelelő távolság lakott helytől, vízforrástól, felszíni vizektől; biztonságos megközelítés; gazdaságosság