Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban

már ekkor fontolgatták a rátótiak, lehet-e valami igazságtartalma a rátótiádáknak. A tájékozottabbak például tudni vélték, hogy a rátótiak azért vitték keresztben a létrát, hogy több fát vághassanak ki a prépost erdejéből. Azzal pedig mindenki tisztában volt, hogy azt a bizonyos kutat egy Róka nevezetű kútásó ásta, aki bolond lett volna olyan mélyről kimászni, mikor szellentenie kellett. A történetekkel - pontosabban a bennük rejlő különös bölcsességgel - való azonosulás csírájában tehát igen régóta meglévő jelenség. Természetesen egy idegenek által vérig sértett gazdaembernek méltóságán aluli lett volna, ha magyarázkodni kezd, így e másodlagosan átértelmezett történetek egyelőre csak a közösségen belül terjedtek. Az asszonyok, illetve fiatalabb legények, lányok viselkedése azonban érthető módon árnyaltabb, kevésbé kiélezett volt, mint a faluközösség életében meghatározó szerepet játszó férfiaké. Az asszonyok, ha-a piacon árulva vagy vonaton utazva - rátóti mivoltukban valaki megsértette őket, vagy úgy tettek, mintha meg sem hallották volna a provokáló kérdést, vagy - ritkábban - valamilyen csípős megjegyzéssel vágtak vissza. Az asszonyok méltóságteljes hallgatása jóval elvontabb tiltakozást jelentett, mint a férfiak által alkalmazott nyers erőszak: ők úgy tettek, mintha a „rátótiság" problémája számukra nem létezne. Ennek magyarázata egyfelől az, hogy asszonyok szereplőként voltaképpen nem is fordulnak elő a rátótiádákban, másfelől pedig az, hogy a hallgatva tűrés (mely egyben persze hallgatólagos ellenkezést is jelentett) amúgy is a családban és a falu társadalmában viselt szerepük meghatározó eleme volt. Bár az asszonyok - éppen e hagyományos szerepkörükből adódóan - csak kivételes helyzetben éltek a frappáns visszavágás lehetőségével, annál inkább alkalmazták ezt a módszert a 15-16 évesek. Azok, akik számára a felnőttekkel verekedésbe bocsátkozni nem illett, szó nélkül lenyelni a sértést viszont már méltóságon aluli lett volna. Egy-egy jól sikerült visszavágás eredményeként olyan standardizált szócsaták alakultak ki, melyeket a megadott forgatókönyv szerint bárhol, bármikor sikeresen le lehetett folytatni. „Egy alkalommal például, 1944-ben Hajmáskér felől érkezett egy szakasz katona a kürtös és egy tiszt vezetésével, a 14-16 éves gyerekek pedig kiszaladtak az udvarokból nézni őket. A tiszt feltette nekik a szokásos kérdést: »Öcsi, ebbe a kútba fingott a róka?« »hlem, a maga szájába!« - vágtak vissza a gyerekek, mire a közkatonák jól kinevették a tisztet. Ezután a katonák újra és újra feltették a kérdést, és meg is kapták rá a választ, ők azonban már tegezős formában : »A te ferde szadba!« Ezután újabb provokáció következett: »ltt húzták fel a bikát a toronyba?« »Igen itt, és te toltad a valagát a szaddal!« Erre persze már nem lehetett mit felelni, s a végén az a katona járt jót, aki egyáltalán meg sem szólalt, mert az jót nevethetett hoppon maradt társain. " (Saját gyűjtés, Gyulafirátót, 1998.) És e történet csak egyetlen kiragadott példája azoknak a szinte rituális keretek között zajló szópárbajoknak, melyekre a második világháború előtti és utáni évtizedekben nap mint nap sor került Rátóton, hol a Bakonyból meszet szállító fuvarosok, hol a veszprémi vásárról hazatérő lókútiak vagy eplényiek részvételével. Az ily módon megszilárdult fordulatokból álló párbeszédet szintén a rátótiádák „műformájának" kell tekintenünk, mely egyrészt a „provokatív csúfoló" továbbfejlesztett változata, másrészt viszont a pórul járt csúfolókról szóló epikum (Kovács Ágnes rendszerezésében a 6. műforma) alapmotívuma. Ez utóbbi műfajváltozatra mindössze egyetlen (oláhfalvi) példát találunk A rá-