Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban
tótiádák típusmutatójá-b^n, az ebben elhangzó párbeszéd azonban igen hasonlít az általam Rátóton gyűjtött változatra. („Mondja már kedves megyebíró uram, hogy húzták fei kigyelmetek a bikát legelni a toronyba? - Mü úgy... hogy mü fogtuk elöl a bika kötelét, kegyelmes uram pedig hátul tekerte a farkát..." MNK I 990:49.) Mivel nem valószínű, hogy a két párbeszéd közötti hasonlóság közvetlen átvétel eredménye volna, joggal feltételezhetjük, hogy e szellemes válaszok ugyanazon logika szerint fogalmazódnak meg az ország bármely településén, hiszen ihletőjük mindenütt a sértésre való „erőszakmentes" megfelelés szigorú kényszere. E párbeszédek egyébként kísértetiesen emlékeztetnek azokra a-világ számos pontján szokásban lévő-szócsatákra, melyek ocsmányságoktól hemzsegő sértésekből állnak, s funkciójuk az antropológusok szerint éppen az, hogy elébe vágjanak a valódi konfliktusoknak, illetve hogy emeljék a benne részt vevő felek státusát... (Brenneis 1986). Mindez azonban még nem ad kellő magyarázatot arra a kérdésre, hogy ezek a fiatal legények és lányok vajon honnan vették a bátorságot ahhoz, hogy akár fegyveres katonákkal szemben is ilyen szemtelenséget engedjenek meg maguknak. Bár a probléma nyilvánvalóan összetett, emeljünk most ki mindössze egy tényezőt. Mégpedig azt, hogy e gyerekek mögött láthatatlanul ott állt az egész falu - s itt kihangsúlyozhatjuk, hogy svábok és magyarok között e tekintetben éppúgy nem volt különbség, mint a háromnégy nagyobb gazda és a két-három holddal rendelkező többség között - a maga sok évtizeden keresztül kifelé egységesen képviselt álláspontjával, mely elutasította a kulturális alsóbbrendűség vádját, anélkül, hogy egyetlen pillanatra is megtagadta volna saját „rátótiságát". Gondoljunk csak az ellenpéldára, a szintén sokat csúfolt Borsod megyei Disznósd községre, melynek elöljárósága az állandó gúnyolódás hatására végül úgy határozott, hogy a község nevének megváltoztatását kéri. A falut ma Borsodszentgyörgynek hívják... Rátót azonban nem adta fel a küzdelmet, s e küzdelem során a közösség identitásának egyik fontos összetevője lett nemcsak a vádak ellenében kialakított erős közösségtudat, hanem egyfajta érzékenység is, mellyel szüntelenül önmagukat figyelték: vajon viselkedésük valóban normális-e. A közösségi önkontroll működését jól érzékelteti a következő „igaz történet": „A második világháború utáni években történt, hogy Angermannék házánál a kecske, mikor a pásztor oltotta be az állatokat, beszabadult a házba, és meglátta magát a tükörben, nekiöklelt a saját tükörképének, és összetörte a tükörrel együtt az egész berendezést. A szerencsétlenségnek azonnal híre ment a faluban, s az emberek igencsak haragudtak Angermannékra. »Nem elég, hogy annyi csúfságot mesélnek Rátótról, még az a rohadt kecske is...« - méltatlankodtak, s aki csak továbbadta a történetet, mind a másik lelkére kötötte, hogy idegennek el ne mondja." (Saját gyűjtés, Gyulafirátót, 1998.) Nem mindig tudták azonban megakadályozni a rátótiak, hogy saját maguk által is felismert rátótiságuknak híre menjen. A pap megpatkolásáról szóló történetet például így fejezi be a mesélő: „Megegyeztek, hogy senkinek sem mondják, harmadnapra meg a Friss Újság leközölte, hogy Gyulafirátóton megpatkolták a papot." (NI K 876:73.) Arra is bőven találunk példát, hogy a mesélő éppen valamely közismert rátótiáda 17 révén szembesül a valóság (konkrétan egy helyi politikai döntés) abszurditásával: „Hát ugye a szegény rátótiak akkor jöttek rá, hogy fizika is van a világon... Hát most a rátótiak ugyanígy
