Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban

keletkezésének egyik lehetséges módját is kiválóan megvilágítja. A vásárban meztelenül mutatkozó „vámosi-rátóti" férfi esete talán csak azért nem vált népszerű rátótiádává, mert a vásárban szintén árusító rátótiak csak az alkalmat várták, hogy elégtételt vegyenek az újabb sértésért... A kérdés tehát újra nyitva marad: ki is valójában e kis epizód valódi győztese?) A rátótiakon gúnyolódok tehát nevetésükkel valami ellenében határozzák meg önmagukat. Identitásuk egyik fontos elemévé éppen az válik, hogy „nem rátótiak". E „nemrátótiság" azonban akkor kap kellő hangsúlyt életükben, ha nemcsak maguk között nevetnek rajtuk, hanem rátótiakkal találkozva minduntalan hangot is adnak kulturális fensőbbségérzetüknek. Rátótiakkal találkozni pedig mindenütt lehetett. Egyrészt azért, mert a gyenge minőségű föld nem biztosított megfelelő megélhetést a rátótiaknak, s így kénytelenek voltak termékeikkel (az erdőben szedett gombától kezdve a lopott fán keresztül a tojásig) Veszprém, Várpalota, Székesfehérvár s még távolabbi városok piacain kereskedni, másrészt azért, mert a Bakony felől Veszprém és a Balaton felé Rátóton keresztül vezetett az út. Az adatközlők egybehangzó állítása szerint e találkozások során - bármennyire életveszélyes provokáció volt is ez - a falun keresztülhaladó „idegenek" általában nem mulasztották el feltenni azt az ártatlannak tűnő kérdést, hogy: „Mondja, bátyám, hogy is vitték a létrát az erdőn át?"; vagy „Aztán kívánta-e a bika a füvet a templom tetején?"; vagy hogy a legnépszerűbb provokációt idézzük: „Mondja, melyik kútba fingott a róka?"

15 A bátrabbak, öntudatosabbak, illetve a lovas kocsival utazók már a falu elején elkezdték a sértegetést, míg a gyávábbak vagy gyalogosan közlekedők csak Rátót határába érve kiáltottak vissza. A sértés finomabb, ámde szintén hatékony módja volt, amikor a kocsmában -jelezve, hogy rátótiak is vannak a helyiségben - egy iddogáló csoport rázendített „A rátóti legények libát loptak szegények... " kezdetű nótára, esetleg szöveg nélkül csak a dallamot dúdolva. És tették mindezt úgy, hogy pontosan tudták, a következmény verekedés vagy egyenesen verés lesz - az erőviszonyoktól függően. Ennek a látszólag értelmetlen, mert veszélyes magatartásnak a magyarázata számomra abban rejlik, hogy a provokáló fél nem önmagát, nem saját véleményét, hanem az őt kibocsátó és hazaváró közösséget képviselte. Azt a közösséget, melynek a „nemrátótiságból" fakadó identitástudata részben e folytonos provokációk révén nyert újból és újból önigazolást. A provokációban részt vevő ugodiak, vámosiak, vilonyaiak, hajmáskériek stb. - és főként kádártaiak-tehát győztesen térhettek haza, függetlenül attól, hogy megverték-e őket, vagy sikerült elmenekülniük, hiszen méltó módon kivették részüket abból a harcból, mely a „szegény" és „kevésbé szegény", az „ostoba" és a „normális", az „idegen" és a „saját" világok között zajlik szüntelen.

16 De lássuk, mi a helyzet a másik féllel! A gyulafirátótiak lehetséges válaszai e kigúnyolt állapotra széles skálán mozognak: a „rátóti" minősítés teljes elutasításától a másokra való áthárításon keresztül a teljes azonosulásig. A közösség reakciója természetesen nagy változásokon ment keresztül az idők során. „Nem tanácsolom senkinek sem, hogy azt kérdezze, melyik felével viszik a létrát az erdőbe? Mert aligha a botnak bunkós végét nem fogná rája a rátóti ember" - írta Sziklay János újságíró 1893-ban. Ezzel szemben 1979-ben a hat legjobbnak tartott mesélő összeült a gyulafirátóti kultúrházban, hogy Kovács Ágnes folklorista mikrofonja előtt előadja