Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban

azt a 80 rátótiádát, melyet ők a „legszebbnek" gondoltak. Jelenleg pedig rendszeresen tartanak „rátóti találkozókat", melyen a három (a Pest megyei, a Vas megyei s a Veszprém megyei) Rátót község képviselői egymást túllicitáló népszínművekben adják elő a rátótiak ostobaságáról szóló jeleneteket. A rátótiak értékrendjének e szembetűnő változását maga Kovács Ágnes úgy magyarázta, hogy élt Gyulafirátóton egy olyan személyiség - Hadnagy László pedagógus, helytörténész -, akinek sikerült végre rávennie a rátótiakat, hogy ők legyenek azok, akik a leghangosabban nevetnek a rátótiádákon (Kovács 1988:288). Az azóta elhunyt Hadnagy László tevékenysége valóban nagy szerepet játszott abban, hogy a rátótiak ki mertek állni történeteikkel a nyilvánosság elé, de meggyőződésem, hogy e nagy fordulatot, mely a közösségnek a rátótiádákhoz való viszonyulásában bekövetkezett, alapvető társadalmi, történeti, illetve lélektani folyamatok készítették elő. A második világháborút megelőző időszakban, ameddig az 1910-20-as években született generáció emlékezete segítségével visszakövethető, a „rátótiság" bélyege ellenében megfogalmazott teljes elutasítás, illetve ennek különböző formái éltek Gyulafirátóton, mégpedig a közösség egésze által szentesített formában. A felnőtt férfiak számára „előírt" kötelező reakció az azonnali megtorlás, a verekedés volt. A sértések azonnali megtorlása természetesen nem csupán rátóti sajátosság: „Egykor egész litániát hallottam gúnymondatokból, amilyenekért az érdekelt faluk és városok lakosai be szokták aztán egymás fejét verni"- írja Jókai 1856-ban, s megállapítása bizonyára nem túlzás, hiszen maguk a falucsúfoló történetek is gyakran végződnek a csúfolás e végzetes következményeire való utalással. (Például: „Innen ered a híres szálló ige, melyet azonban nemes Soroksár mezővárosában senki se emlegessen, ha nem akarja hogy egy kicsit agyonüssék."; vagy „Azóuta, ha mondják a ricsejieknek hoty két krajcár a bagoj ára, három meg a rédiája, hu, hu, hu, kiverik a faluból."; vagy „Maga se merte vóna ezelőtt harminc évvel megkérdezni... Kapott vóna a világon mindent! Szódásüveget, söröspoharat, bazaltkövet... a világon mindent kapott vóna, azt se tudta vóna, hogyan kotródjon kifelé a faluból, ha ki tudott vóna menni! Lehet, hogy a fejit is ahánya alatt vitte vóna kifelé..." MNK I 990:98, I 34; Néprajzi Kutatóintézet Kézirattára, a továbbiakban NI K 876:24). Ez a reakció olyannyira kiszámítható volt, hogy a rátótiak gúnyolódásában jártas környékbeliek, bizton számítva a verés bekövetkeztére, külön tréfákat eszeltek ki a még be nem avatott idegenek vagy fiatal legények számára. Ezt példázza a következő történet, mely egy Almádiban élő pékkel esett meg inas korában az I 920-as években: „Gazdájával fáért mentek Lókútra. Rátóton hajtottak keresztül ahol a pásztorházak [a mai Posta] előtt álló kútnál idős pásztor itatott. Gazdája ekkor felbíztatta őt, hogy szálljon le a szekérről, és kérdezze meg a pásztort, hogy »Ebbe a kútba fingott-e róka?« Ő gyanútlanul megkérdezte, mire a pásztor éktelen káromkodások közepette nagyot húzott rá az ostorával. Persze gazdája jól kinevette - nem a rátóti pásztort! - hanem az inast. " (Saját gyűjtés, Gyulafirátót, 1998.) A rátóti férfiak tehát ütöttek - odahaza és idegenben egyaránt. A verekedések után pedig éppúgy hősként tértek vissza saját közösségükbe, mint az őket csúfolók. A falu nyilvános fórumain, a kocsmákban, a Gubics- és a Drum-féle cipészműhelyekben rendszeresen elhangzottak élménybeszámolók, melyekből kiderült: kit mivel csúfoltak, s ki milyen verekedésbe keveredett. E beszélgetések során, melyekből a fiatalok megtanulhatták, mi a közösség által egyedüliként helyesnek tartott viselkedés csúfolás esetén,