Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban
még olyat, és megpróbálja ezeket az ismeretlen jelenségeket a saját kulturális paradigmája szerint értelmezni. És sorolhatnánk még tovább a példákat. 13 Nem viselkedésbeli, s főként nem jellembeli problémáról van tehát szó, hanem egy másfajta gondolkodásmódról, mely az adott kulturális közegben nagyon is helyénvaló, érthető, sőt logikus. A rátótiádák másik nagy csoportjában a gúny céltábláját olyan cselekedetek képezik, melyek nem magyarázhatóak csupán az ismeretek hiányával. A pad megnyújtása, a templom odébb tolása, a világosság zsákkal hordása stb. (vö. AaTh 1244, 1245, I 326) esetében „valódi" ostobaságról van szó, hibás logikáról, a fizikai törvényszerűségek semmibevételéről. Úgy vélem azonban, hogy az ostobaság többszörös vádja valójában csupán a kulturális alsóbbrendűség vádjának következménye. Hiszen ha egy falu lakói a közhiedelem szerint nem ismerik a szőlőt vagy a sarlót, akkor róluk bárki joggal feltételezheti, hogy bármilyen égbekiáltóan ostoba cselekedetre hajlamosak. Ugyanakkor ki kell emelnünk azt is, hogy ezek a cselekedetek egytől egyig jó szándékúak. Nemcsak hogy nem irányulnak senki ellen, de mozgatórugójuk mindig valamilyen nemes cél: a világ valamiképpen „kizökkent" rendjének helyreállítása. Természetesen minden egyes közösségnek minden pillanatban meg kell küzdenie azzal, hogy saját elvárásrendszerét szinten tartsa, újabb és újabb kulturális vívmányokat, intézményeket adaptáljon, és szinte nemzedékről nemzedékre sikeres kulturális paradigmaváltást hajtson végre. Egy közösség fennmaradása, sikeres működése szempontjából tehát semmi sem jelenthet nagyobb veszélyt annál, mint ha a közösség vagy annak bizonyos tagjai az adott pillanatban kívánatos kulturális szinthez képest kvázi-„gyermekkori" állapotot képviselnek, és indifferens viselkedésükkel ingataggá teszik azt a rendszert, mely létük kereteit biztosítja. Az ettől való jogos félelmet - amellett, hogy szigorú intézményrendszereket hoz létre és tart fenn - a közösség oly módon is megpróbálja kezelni, hogy saját negatív megnyilvánulásait egyszerűen kivetíti a szomszéd falura: minden, ami az adott kulturális keretek között értelmezve rosszul, célszerűtlenül történik, az nem náluk, hanem „Rátóton" történik. Az elhárítás lélektani és kulturális szerepének fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy minden tájnak, kisebb régiónak megvan a maga „Rátótja", azaz bűnbakja, melynek negatív ellenpéldája a helyesnek vélt viselkedési normákat hivatott hirdetni újból és újból. 14 A kisebb régiók falucsúfolói természetesen mindig a legszegényebb s ezért sok szempontból legelmaradottabb falvakra irányulnak. így van ez Gyulafirátót esetében is. Hogyan is történik a helytelen viselkedés másokra való áthárítása? Vizsgáljuk meg ezt a mechanizmust egy konkrét példán keresztül, mely meglátásom szerint az egész rátótiáda-jelenség szimbolikus sűrítményeként értelmezhető. Az eset a századforduló tájékán történt: „A veszprémi Vásártéren marhavásárt tartottak, melyre egy vámosi férfi is felhajtotta tehenét. A kapuhoz érve kioldódott bőgatyájában a madzag, és ő hirtelen ott állt meztelenül, a vásárban összegyűlt nép szeme láttára. Ekkor, hogy szorult helyzetéből kivágja magát, felkiáltott: »Na így se jártam még, mióta Rátóton lakoml« Erre kitört a nevetés, és a vásárban azonnal híre ment, hogy a bolond rátótiak még rendesen felöltözni sem tudnak..." (Saját gyűjtés, Gyulafirátót, 1998.) Az eset nem szorul különösebb magyarázatra. A nyilvános meztelenség nemkívánatos, mert az adott kultúrában értelmezhetetlen állapota egyetlen esetben nyerhet létjogosultságot: ha a kultúra alacsonyabb szintjén létező rátótiak követik el. (Ez a történet egyébként a - falucsúfolók egy típusát képviselő - valóságalappal bíró rátótiádák