Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
SCHLEICHER VERA: „...a kik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor." A rátótiádák szerepe az identitás formálásban
Arra a kérdésre, hogy a rátótiakon való csúfolódás bevett szokása egészen pontosan honnan eredeztethető, és hogy a rátótiak mássága - mely e gúnyolódás alapjául szolgál - milyen történeti-néprajzi tényekben ragadható meg, jelen tanulmány nem tud, de nem is kíván pontos választ adni." Haszontalan elméleti útvesztőbevezetne, ha megpróbálnánk kideríteni, mi volt előbb: „csete-bota" rátótiak vagy a róluk szóló történetek. 12 Bennünket most mindössze az a tény érdekel, hogy közel másfél évszázad alatt egyetlen rátóti gyermek sem nőhetett fel úgy, hogy ne szembesült volna azzal: szűkebb és tágabb környezetében mindenki ostobának tartja és kineveti őt. Ugyanakkor a környező falvak lakóinak nap mint nap fel kellett dolgozniuk azt az élményt, hogy közelükben ostoba, élhetetlen emberek laknak, vagy legalábbis olyanok, akiket mindenki annak tart. A jelenség értékelésével, s ezen keresztül az önértékelés problémájával tehát mindkét félnek meg kellett valamiképpen birkóznia. Vizsgáljuk meg tehát elsőként röviden azt a kérdést, hogyan élték meg, s tették a maguk erényévé a rátótiak ostobaságát mindazok, akik csúfolták őket. Mint már erről szó esett, rátótiakat csúfolni kétféleképpen lehet: az érintettek távollétében, illetve jelenlétében. Az első eset hátterében viszonylag egyszerűen megragadható lelki és szellemi folyamatok állnak. Mint azt a népi tréfa kutatói több helyütt kifejtették, a tréfa elmondásának egyik fő funkciója a szórakoztatás mellett a tudat formálása, azaz egyfajta normatív szabályrendszer tudatosítása a hallgatóságban. A szövegen belül érvényes logikus, ámde sokszor hibás logikával felépített világ a hallgatóság szemében nevetségessé válik, s éppen a nevetés az, melyben a két különböző logika szerint működő világ közötti feszültség feloldódik. A nevetés s általában a komikum tehát „szellemi fegyver", mely minden természetellenes jelenség ellen bevethető, és segítségével hatékonyan tudatosíthatóak a társadalmilag és egyénileg lehetséges viselkedés határai (Vöő 198 I ; Hoppal 1977). Mindez általában elmondható a népi tréfákról. A rátótiádák esetében azonban még egy tényezőt figyelembe kell vennünk. Azt, hogy a hibás viselkedést a mesélő ezúttal nem csupán saját egyéni világán, de saját közössége határain is kívülre helyezi. Amikor tehát egy közösségi esemény (fonó, kukoricahántás, disznótor stb.) alkalmával egymás után hangzanak el a legmulatságosabb, legképtelenebb rátótiádák, a közösség nem tesz mást, mint hogy újra és újra kijelenti: „a rátótiak ilyenek", tehát „nem mi vagyunk ilyenek". De milyenek tulajdonképpen ezekben a történetekben a rátótiak? A csúfolókkal foglalkozó kutatók meghatározása szerint a rátótiádákban a gúny tárgya a tudatlanság, a célszerűtlen viselkedés és a jellemhiba. Érdemes azonban rámutatni, hogy az összes ismert magyarországi rátótiádának csupán elenyésző hányada mutat rá valamiféle jellemhibára: a I 70 típusból és altípusból mindössze egyetlenegy (a „Kupori emberek" típus: MNK 1306 x ). A szövegek nagy része ezzel szemben csupán annyit állít, hogy a rátótiak valamit nem tudnak, pontosabban másként tudnak, mint az a környezetükben élők értékrendje szerint az adott pillanatban „normális" volna. Nem tudják például, hogy a létrát hosszában érdemes vinni, mert - és ezt a gyűjtött szövegek egy változata külön hangsúlyozza - „nem használtak még soha ilyen hosszi létrát", és a szomszéd faluból kell kölcsönkérniük azt. Nem tudják, hogy a svájci aranyóra nem „ketyegő fene", melyet az ördög helyezett el a határban, hogy tönkretegye a termést, mert kultúrájukban ismeretlen tárgy a zsebóra. Parázson sütik a szőlőt, mert nem tudják, mire való. A bíró őzbornyúnak nevezi a teknősbékát, és szabónak tartja a rákot, mert azelőtt soha nem látott
