Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

Tabló - Anne-Marie Losonczy: Les saints et la foret. Rituel, société et figures de l'échange avec les Indiens Emberá chez les Négro-Colombiens du Chocó (Vargyas Gábor)

nikus" világkép mögött pedig, a háttérben, felsejlik az afrikai múlt, ami a rítusok során a gesztusokban, a zenében és a táncban jut napvilágra. Losonczy Anna könyvének legnagyobb újdonsága azonban talán mégis az a mód, ahogy a negro-kolumbiai és az emberá vallást és világképet nem önmagában és önmagáért, hanem egymással való kölcsönhatásában veti vizsgálat alá. Az erdei irtásos földművelést, aranymosást és halászatot, valamint - gazdasági szempontból járulékos, ám az emberák között nagy szimbolikus értékkel bíró-vadászatot folytató negro-kolumbiaiak és emberák ugyanis másfél évszázad óta egymás közvetlen szomszédságában élnek a Chocó mocsaras folyamvidékén és dzsungeljeiben; ugyanazt a természeti környezetet aknázzák ki mindannyian, amelyben az indiánok az őslakók, de amelyet a negro-kolumbiaiak is a magukénak tekintenek az első művelés jogán. A hagyományos, ám egyben korlátok közé szorított termékcsere ellenére (az indiánok élelmiszerrel és kézművestermékekkel, elsősorban a folyó menti közlekedésben vitális szükségletet jelentő bödönhajóval, a negro-kolumbiaiak pedig a legkülönfélébb „városi" termékekkel, sóval, gyufával, benzinnel, vaseszközökkel, vadászpuskával és pálinkával látják el a másik felet) az egymással való érintkezés során félelem és gyanakvás, lappangó ellenségesség uralkodik köztük, aminek kölcsönös térbeli és nemek közötti távolságtartás a következménye (az összeházasodás tilos, mindkét közösség szigorúan endogám). Ez a gyanakvó légkör nyomja rá a bélyegét a valláson keresztül is megnyilvánuló interetnikus kapcsolatokra, amelyeket Losonczy Anna a lenyűgözően érdekes utolsó, nyolcadik fejezetben összegez. E kapcsolatok tétje - mint minden interetnikus kapcsolaté - az, hogy hogyan lehet elhárítani a másik kikerülhetetlen közelségét, sőt abból a lehető legnagyobb hasznot húzni, ám eközben fenntartani a távolságot, amely a két csoportot elválasztja egymástól. Hogyan lehet a másikat úgy elsajátítani, hogy közben megőrizzük önmagunkat? A chocóbeli negro-kolumbiai és emberá közösségek frappáns választ adtak erre a kérdésre. Az egymás részéről várható - mágikus, szimbolikus, természetfölötti - támadások kivédésére kölcsönösen egymás fegyvereit tanulták el, illetve az elhárítás elvégzésére egymás képviselőit használják fel - így kötve össze társadalmaikat egymást kölcsönösen feltételező és kiegészítő részekké. Sőt mi több, a saját társadalmukon belüli agresszió elleni védekezésre is egymást - az idegent, a másikat - használják fel. A technika erre az, hogy bizonyos elemeket átvéve szomszédaik képzetrendszeréből, azt részben magukévá téve, ideiglenesen/részlegesen felfüggesztik saját énjüket, kulturális identitásukat. Ily módon, „mássá válva", egy másik társadalom világképébe átlépve már nem fenyegetik őket ugyanazok a betegségek, már nincs értelme az ellenük irányuló agressziónak. Ez az oka annak, hogy a negro-kolumbiai gyógyítók - akik amúgy Isten „kíséretében" gyógyítanak, és többek között a raspadurai búcsújáró helyen is tanulják mesterségüket - az erdőből „érkező" - sámánikus típusú, idegen, a másikhoz tartozó - betegségek gyógyítására (lélekrablás, idegen tárgyak testbe való belövése) indiánná öltöznek, és az indián sámánoktól - hosszú tanulási periódus során - eltanult módon, sámánszertartásokkal védekeznek! De ez az oka annak is, hogy a spanyolul épp hogy csak értő és nem keresztény emberák negro-kolumbiai keresztszülőket választanak gyermekeik számára. A letagadhatatlan gyakorlati hasznon túl (kapcsolatháló kiszélesítése, szövetséges biztosítása, egy potenciális veszélyforrás kiiktatása) ugyanis a keresztkomaság vallási jelentősége számukra az, hogy az ezzel együtt járó névadási szertartás során kapott keresztény név az emberák valódi nevét „váltja ki", amit ha nyil-