Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)
TÓTH G. PÉTER: Szexháború? Avagy férfiak és nők konfliktusa a magyarországi boszorkányperekben
öregasszonyokról; 3. a női kárvallottak elbeszéléseinek 5 százaléka szólt férfi, 40 százaléka házas középkorú asszony, 10 százaléka özvegy középkorú asszony, 40 százaléka pedig öreg, többnyire özvegyasszony gyanúsítottról.) Ha az özvegy és/vagy öreg asszonyok arányát nézzük az elbeszélésekben, akkor a női elbeszélőktől származó elbeszélések közel 60 százaléka szólt róluk, a férfi elbeszélők szövegeinek pedig 45 százaléka. Mindebből az következik, hogy a tanúk nyomatékosabban tudták a boszorkányságról vallott elképzeléseket hangsúlyozni a társadalmilag peremre szorult és boszorkánysággal gyanúsított személyek esetén, mint a falusi közösségek mindennapi átlagasszonyával kapcsolatban. Másként fogalmazva: a peremhelyzetre szorult nőkkel kapcsolatban nagyobb a szóbeszéd, több a hozzájuk kapcsolódó rontáselbeszélés. Az a törekvésem tehát, hogy különbséget tegyek férfi és női elbeszélésstruktúrák között a rontáselbeszélések szintjén, nem sok eredménnyel járt. A férfi és női elbeszélők, amikor a bíróság előtt a boszorkányságról beszéltek, illetve amikor egy-egy konkrét személy esetén boszorkányhiedelmeket mondtak el, vagy amikor a szövegeket valódi konfliktusos események jelzéseivel látták el, nagyjából azonos elbeszélési stratégiát követtek. A különbség nem az elbeszélés szekvenciái, a konfliktustípusok vagy kártípusok között volt, hanem hogy a vádlott személye mennyire illeszkedett a boszorkányságról kialakított hiedelemrendszerbe. Vagyis ha a vádlott személye férfi volt, abban az esetben már eleve más típusú kép bontakozott ki a tanúk vagy a bíróság előtt, illetve előttünk. Más lett, hiszen a férfi vádlottak esetén már eleve inkább a férfi tanúkat hallgatták ki. Azt tehát, hogy a magyarországi boszorkányhiedelmek nőközpontúak, csak fordítva lehetett bizonyítani. Vagyis nem arról van szó, hogy a mindennapi élet döntően női szférája dominál a perekben, hisz a férfiakkal kapcsolatos bajról ugyanúgy beszéltek, mint a női bajokról; ezeket a férfiak és a nők ugyanabban az elbeszélési struktúrában fogalmazták meg; illetve a férfi és női elbeszélők ugyanazt az elbeszélő stratégiát követték. Vagyis a magyarországi boszorkány nem attól lesz nő, hogy a „mindennapi élet döntően női szférájának" konfliktusai vezetnek boszorkányvádakhoz, illetve hogy a női életvilágok konfliktusait jelenítenék meg a rontáselbeszélésekben, hanem hogy az itt meglévő boszorkányhiedelmek eleve nőközpontúak. Ugyanis a mindennapi élet női szférájának konfliktusai nem kevéssel jobban erősítik a női vádlottak számarányának növekedését, mint a férfi életvilágok konfliktusai. Visszakanyarodva Wellington herceg mottóul választott idézetéhez, meg kell állapítanunk, hogy igaza volt. Nem biztos, hogy a teljes igazságot kapjuk meg akkor, amikor egy-egy jelenség teljes statisztikai adatsorát használjuk forrásul, és megfeledkezünk a részt vevők személyes véleményéről. Vagyis - maradva a boszorkányperek „kis eseteinél" - annak ellenére, hogy az „öreg és özvegy nő" sztereotip boszorkányképét egyes területek joggyakorlatának vizsgálatai alapján sokan elvetették, mégiscsak van valami szerepe a boszorkányvádak létrejöttében. A kárvallottak szemszögéből nézve tehát részben el kell fogadnunk azt, hogy létezhetett a demonológiától is független sztereotip kép, vagyis hogy „a boszorkány nő", ráadásul még „magányos és öreg" is. 10
