Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

LOSONCZY ANNA: Szinkretizmus az elméletben, a terepen és múzeumban (Földessy Edina interjúja Losonczy Annával)

lódat, és nézd át." Végül is csomó olyan dolgot írtam le, ami azzal függött össze, hogy bizonyos mítoszokat csak éjjel lehet elmesélni, bizonyos témákat csak napközben, bizonyos más témákat csak éjjel lehet érinteni, hogy mi az alvási stílus, hogy milyen módon strukturálják az alvási időt az emberek, hogy az a nyugati modell és ideál és egyben neurózisforrás, hogy éjjel egyfolytában, hosszan kell aludni, mennyire nem ezeknek az embereknek a modellje. Az egyfolytában, hosszan alvás egy felnőtt embernél a betegségjele ebben a társadalomban. Egy felnőtt és pszichésen érett ember arról ismerszik meg, hogy az éjszaka bármely pontjában pillanatok alatt fölébred, mert nem alszik mélyen, és ilyenkor beszélgetni kell, járkálni ki és be. Ezt mind valahol tudtam, de hogy ennek tudás státusa legyen a számomra, ahhoz kellett egy intelligens kérdés. Ez kicsit olyan, mintha te magad is egy lekérdezhető tereppé válnál egy másik ember számára? Valahol ez a kapcsolat áll fönt egy idő után azokkal a kollégákkal, akikkel vagy a problematikánk, vagy a terepünk földrajzilag közel álló, akikkel valamifajta intellektuális ozmózisban vagyunk. A komparativizmus éppen ez a mechanizmus, ami által az ember egy tereppé válik a másik számára, de ez kölcsönös viszony. Az antropológiában az összehasonlító perspektíva számomra egy alapvető metodológiai tétel, ami úgy megy, és csak akkor megy, ha az ember kollégákkal beszélget akár egy kávéházban, akár kis kollokviumokon, mert ott lehet feltalálni - és nem a nagy kongresszusokon - a terep metodológiáját és etikáját. Az etnográfiai viszony az emberek és az etnográfus között egy olyan sajátságos viszonyt hoz létre, amelyben bizonyos mély kulturális mechanizmusok mind a kettő számára evidenciából kérdéssé válnak. Ezt Patrick Menget kölcsönös megértési viszonyként írja le, amelyben egy másfajta érthetőség bontakozik ki, és a kutató így látja más módon a saját társadalmát, de az emberek is a sajátjukat. Ez egy elég nehezen objektiválható etikai attitűd is, amit mindenki, aki legalábbis így gondolja, többé-kevésbé intuitív módon próbál követni. Azt hiszem, hogy ehhez a visszatérések is hozzátartoznak, s az, hogy az ember ne gyorstalpaló szerelemre rendezkedjék be az etnográfia területén, hanem hosszú távra. A könyvedben azt írod, hogy 1988-ig jártál vissza a terepre. A terep és a könyvírás között eltelt kilenc év. Az írásban is ezt a ritmust követted, vagy annak más logikája volt? Tulajdonképpen azóta is visszajárok, csak ott pontot tettem, és azt mondtam, hogy ezt most meg kell írni. Ha belenézünk etnológusok, Lévi-Strauss, Malinowski vagy mások életrajzába, majdnem mindig azt látjuk, hogy sok év telik el a terep és az arról szóló könyv megjelenése között. Valami miatt, amiről gondolkodni kéne, nem lehet a terep után azonnal írni. A terephez valószínűleg hozzátartozik a visszajövetelnek a hosszúra nyúlt és nehezen megfogható látens rituáléja, és valamilyen emlékezési folyamat ékelődik a terep és az írás közé. Az én esetem sem más, mint ennek a megnyilvánulása, amit nálam sokkal kitűnőbb emberek is végigéltek már a nagy ősök és kortársak közül. Tulajdonképpen minden könyv annak a művészete, hogy az ember a lyukakból csinál valami stoppolást. A kultúra olyan, mint az ementáli sajt. Szerintem a lyukakat is vissza