Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 2/1 (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1999)

LOSONCZY ANNA: Szinkretizmus az elméletben, a terepen és múzeumban (Földessy Edina interjúja Losonczy Annával)

lokális közösségeken túli szupralokális egységekre is. Ez vetette fel legelőször markánsan az emlékezet, a tradíció és a historicités problémáját is. A hagyományépítéshez, a hagyományok átadásához, a kontinuitáshoz való sajátos viszonyt, amit legelőször etnográfiai szinten a halottakkal való kapcsolatban értek tetten az amazóniai kultúrákban. Itt egy felejtési stratégia működik, ami azt jelenti, hogy a halottat teljesen kitörlik az élők közül, és ami ellentétes az ősiség konstrukciójával Afrikában. Ebből az irányzatból rengeteget tanultam. Még soha nem mondtam el azonban, mennyit köszönhetek a magyar terepszociológiának is, amelynek egy rettentően érdekes terepkoncepciója és terepgyakorlata volt egy olyan időszakban, amikor még nem tanítottak szociológiát Magyarországon. Az I 960-as évek végén, I 970-es évek elején Kemény István szegénységkutatása, Férge Zsuzsa különböző kutatásai, az a mód, ahogy ezek a szociológusok a terepet művelték, amilyen módon figyeltek a mindennapi élet legkisebb nüanszaira, amilyen módon relativizálták a kérdőíveket, amennyi időt töltöttek az emberekkel, ahogy kijártak a terepre, az önmagában véve abban az időben etikai aktus volt. Egyben intellektuális aktus is, ami az absztrakt és könnyen lehazudható, összevissza manipulálható ideológiai dumáktól vezetett addig a dologig, amit egy könyvsorozat címe nagyon jól összefoglal: „Magyarország felfedezése". Csodálatos sorozat, amelyben fantasztikusan jó könyvek jelentek meg. Az volt a metódusuk és etikájuk egyszerre, hogy itt valamit föl kell fedezni. Ez hozzám rendkívül közel állt. Nem explicit intellektuális örökségként jelenik ez meg a könyvemben, de tudatában vagyok, hogy mit köszönhetek ennek, és hogy milyen értékes volt számomra. Talán nem haszontalan erre az igazi felfedezésre gondolni, mert egyre több olyan kutatás van, ahol az emberek már előre pontosan tudják azt, hogy mit fognak fölfedezni... ...és nem hagyják szóhoz jutni a terepet? Pontosan erről van szó, amit később Michel Cartry egy szemináriumon állandóan hangoztatott, hogy ..Laissez parler le matériel!" [Hagyják beszélni az anyagot!]. Ehhez viszont idő, türelem kell, meg valószínűleg óriási érdeklődés is, és az, hogy az embert mérhetetlenül szórakoztassa a mindennapi élet, hogy meg legyen győződve arról, hogy az igazi nagy dolgok nem fönt, hanem lent történnek, az előtérben, nem a háttérben. Ebből a szempontból is egy első hosszú terep nagyon fontos. A terep megértésének több szintje van. Akármilyen hosszú egy terepmunka, a visszatérés egy metodológiai többlet. Rendkívül gazdagító, és ekkor vesz észre az ember olyan dolgokat, hogy tulajdonképpen sokkal többet tud a terepről, mint amit tudatosan a fejében tart. A cikkírásnál is rájön, hogy sok mindent tud látens módon, amit csak az írás aktusán keresztül lehet felfedezni. Nagyon fontos az is, hogy az embernek milyen kapcsolata van a kollégáival. Én például egy kollégám kérdésére és kutatási témájának hatására vettem észre, hogy olyasmit is tudok erről a társadalomról, amiről addig nem tudtam, hogy tudom. Jacques Galinier felkért, hogy vegyek részt az éjszaka antropológiájának elnevezett összehasonlító megközelítés kidolgozásában. Azzal utasítottam vissza, hogy erről semmit nem tudok. Erre azt mondta: „De hát aludtál velük a közös házban, nem? Vedd elő a kutatási terepnap-