Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

PÁSZTORY ESZTER: Sámánizmus és észak-amerikai indián művészet

emberi lény, aki utazást tesz a természetfeletti erők birodalmába, különféle jó és gonosz szellemekkel találkozik, akik végül természetfeletti erőkkel ruházzák őt fel, és megtanítják a homokfestés rítusára. A hősök ezután visszatérnek a földre, és továbbadják az embereknek a megszerzett tudást, majd végleg eltávoznak. Egy-egy homokfestmény elkészítése annak a mítosznak az újrajátszása, melyben a hős hatalomra tesz szert a természetfeletti erők felett azáltal, hogy megtanulja a rítusokat. A hős kalandjait bemutató történetek nagyban hasonlítanak a sámán útjaihoz, de maga a navahó énekes nem tesz utazást, csupán felidézi a mítoszt. Ezért az énekes személye kevésbé fontos, mint a természetfeletti hősök alakja. Az erő a rítus megfelelő előadásában rejlik, nem pedig az énekes szellemében. A dalokhoz hasonlóan a homokfestményeknek is csak akkor van hatásuk, ha pontos másolatai a hősök által továbbadott eredeti homokfestményeknek. Minden egyes festmény a mítosz egy epizódját jeleníti meg. Ezeket az eseményeket azonban nem naturalisztikusan, jelenetről jelenetre, hanem szimbolikusan ábrázolják. Az egyik ének festményén például a hőst egy sas fészkében láthatjuk (5. ábra). A fészek az égben helyezkedik el, a hős testén látható fehér kagylók a sasok által adományozott erőt jelképezik. A természetfeletti erővel felruházott emberi lény képe és a sasok - mint az átalakulás létrehozóinak - jelenléte a sámánisztikus ábrázolásból ered. A vonalvezetés és a minták precíz voltának fontossága miatt a festmény jellege teljesen eltér a valódi sámánisztikus művészet darabjaitól, ahol a mintázat minősége lényegtelen. A homokfestményeknél rendkívül nehéz dolog a mintázat pontos vonalainak kialakítása, mivel a homokot kézzel szórják, ami nagy kézügyességet és fegyelmet igényel a festő részéről. A mintázat abszolút tökéletessége azonban szükséges feltétele annak, hogy a festmény kifejtse hatását. A legtöbb navahó homokfestmény nem egyetlen alakot ábrázol, hanem a kozmikus ábrán belül több, ismétlődő figurát. A világegyetemet egy négyzet vagy kör jelképezi, ami a négy égtájat és a középpontot foglalja magában. Minden negyedben négyesével vagy annak többszörösével helyezkednek el a különféle szellemek. Az egyes égtájakat a hozzájuk tartozó színek jelzik. A színszimbolika és a négy égtáj fontossága a pueblo agrárrítusok világából ered. A kozmikus ábrákat sámánisztikus környezetben is alkalmazzák, de egy alapvető mozzanatban különböznek a navahó ábrázolásoktól. A sámánisztikus elgondolásban a hangsúly a világ függőleges megosztásán van, a felső, középső és alsó világok, és az ezeket összekötő tengelyek a lényegesek (6. ábra). Magán az ábrán ez egy függőleges vagy vízszintes vonal formájában jelenik meg, amely mentén a mozgás megvalósul. Az evenki sátor és az alakok, melyek a víz folyásának megfelelően vagy azzal ellentétesen helyezkednek el, ennek a lineáris sámánisztikus elgondolásnak a vízszintes változatát jelentik. A navahó és a puebló indiánok háromszintű világegyetem létezésében hisznek, ahol a felső, a középső és az alsó világot egy tengely köti össze, de ők nem a függőleges, hanem a vízszintes kiterjedésre fektetnek hangsúlyt. A homokfestményekben megjelenő navahó világ sík kiterjedésű és sugaras szerkezetű. A sugaras mintázatnál a hangsúly a középponton és az abból kiinduló vonalakon van. Szemben a vonallal, a sík egy statikus forma. Ezért a navahók világábrázolása statikusabb, mint a sámánisztikus csoportok kozmikus ábrái.