Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

PÁSZTORY ESZTER: Sámánizmus és észak-amerikai indián művészet

Reichard 1939 I. ábrája alapján A navahó és puebló kozmológiában az ember leginkább mozdulatlan, a szellemek pedig körülötte mozognak. A természetfeletti erőket hitük szerint a művészetek - a rituális tárgyak és szertartások - irányítják. Még az időben megvalósuló művészetek is, mint a zene, ének és a tánc, statikussá válnak pontos megjegyzésük és ismétlésük révén. A navahó homokfestményeket a mulandóságnak szánják, és a rítus után megsemmisítik őket. Átmenetiségüket azonban cáfolja az a körülmény, hogy a mintázatot és az éneket megjegyzik, és ugyanazon formában bármikor újraalkothatják. Amennyiben a sámánisztikus rítus összehasonlítható az improvizatív színházzal az egyszerű és potenciálisan többcélú díszlet tekintetében, akkor a földműves társadalmak rítusai a I 9. századi operaelőadásokhoz hasonlíthatók, a szigorúan előírt kosztümök és díszletek miatt. Az improvizatív színházban minden a színészek tehetségén múlik, míg az operában a varázslatos díszlet kárpótol a kevésbé ihletett énekért és játékért. A sámánizmust úgy lehet meghatározni, mint a vallási intézmény egy speciális formáját, melyben egy egyéni sámán közvetít az ember és a természetfeletti világ között a transz állapotában. A sámánizmus különösen a kis vadász- és gyűjtögető közösségekre jellemző, és eredete visszanyúlik a paleolit kori ember kultúrájáig. Mint ilyen a sámánizmus a vallási élmény legalapvetőbb és legősibb formája lehet. A transz kifejezetten emberi képesség, amelyet az egyének bármikor és bárhol képesek elérni, ám ez később