Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)

HELTAI GYÖNGYI: Tendenciák a kortárs vizuális antropológiai gondolkodásban

vetkezménye. Úgy tűnhet, mintha a vizuális antropológia elméletének és gyakorlatának művelői pusztán területük speciális igényeihez igazítanák a „divatos" kulturális antropológiában honos beszédmódokat. Egy effajta fejlődésmodell igazolására is találhatnánk dokumentumokat. Hisz a jelen perspektívájából már csak történetileg értelmezhető Paul Hockings magabiztos küldetéstudata az etnográfiai filmkészítés feladatára vonatkozóan: „Sok mindent meg kell tanítanunk az emberiségnek önmagáról, s tegyük is azt minden számunkra elérhető média segítségével, beleértve a televíziót és a műholdas adásokat is... Történelmi dokumentumokat kell létrehoznunk a jövő számára, s ezzel egy időben meg kell tanítanunk a kulturális sokféleség jelentését és értékét." (Hockings 1975:480.) David MacDougall definíciójának más hangsúlyai jelezhetnék az antropológiai beszédmódváltozások hatását: „Az etnográfiai film különbözik mind az őslakos, mind a nemzeti filmgyártástól, azáltal, hogy az egyik társadalmat igyekszik értelmezni a másik számára. Kiindulópontja két kultúra, ha akarjuk, két életszöveg találkozása, s ami ebből létrejön, az egy további, igen speciális kulturális dokumentum." (MacDougall I992a:96.) A hetvenes évek vizuális antropológusai tehát még meg voltak győződve arról, hogy az etnográfiai film mint reprezentációs forma segítségével - műszaki és anyagi akadályokat elhárítva, szívós pozitivista munka árán - lehetséges a valóság antropológiai szempontú objektív megközelítése. Ezzel szemben a jelenkor etnográfiai filmesei mind a kultúra összes elemére kiterjedő rögzítésvágy tudományos igazolhatóságát, mind az antropológiai tapasztalat objektív reprezentációjának lehetőségét megkérdőjelezik, s a kulturális antropológusokhoz hasonlóan inkább az adatközlők és a filmkészítők dialógusának lehetőségeit kutatják. E nézőpontból tehát úgy tűnik, hogy a két bemutatandó könyv leggyakrabban visszatérő problémái - a filmes és a filmezett kapcsolatának sajátosságából eredő etikai és módszertani következmények, a filmkészítési szituációból következő rejtett hatalmi egyenlőtlenség kiküszöbölésének lehetőségei - az „írott"-ból a vizuális antropológiai felé irányuló, egyirányú hatásról tanúskodnak. E problematika vizsgálatakor figyelembe veendő azonban, hogy az ezen a területen működő filmesek már húsz évvel ezelőtt felvetettek néhány olyan szakmai és etikai dilemmát, melyek a kulturális antropológiában csak a közelmúltban kaptak nagyobb hangsúlyt. Jean Rouch (I 975:100) már a hetvenes években arra biztatta a túlzottan szenvtelen, a filmbeli közösséget csupán a tudományos információ hordozójának tekintő filmeseket, hogy jöjjenek le az elefántcsonttoronyból, s résztvevőként csatlakozzanak a vizsgált kultúra képviselőivel együtt végzett kutatáshoz. Az egyirányú hatást megkérdőjelező példa az is, hogy az observational cinemdról írott híres bírálatában az etnográfiai filmelméletben és gyakorlatban egyaránt aktív David MacDougall olyan etikai és módszertani kérdéseket vetett fel már két évtizeddel ezelőtt, melyeket máig nem sikerült megválaszolni: „Ha a filmkészítő a filmezetteket nem engedi »belelatni« a filmbe, azzal tulajdonképpen önmagát zárja el a filmezettek elől, hisz világos, hogy köztük lévén, a filmezés a legfontosabb tevékenysége. Önnön emberi természete egy részének megtagadásával a filmezettek emberi természetének egy részét is megtagadja. így ha nem is személyes viselkedésével, de munkamódszerének következményeként jóvátehetetlenül az antropológia gyarmati eredetét erősíti." (MacDougall 1975:1 18.)