Földessy Edina, Szűcs Alexandra, Wilhelm Gábor: Tabula 1. (Néprajzi Közlemények; Budapest, 1998)
HELTAI GYÖNGYI: Tendenciák a kortárs vizuális antropológiai gondolkodásban
Visszatérve az alapkérdéshez, a kulturális és vizuális antropológia kapcsolatához, a fenti két nézőpont felvázolása után úgy foglalhatunk állást, hogy a két terület között nem egyirányú kölcsönzés, nem hierarchikus viszony áll fenn, inkább párhuzamos fejlődéssel van dolgunk. A kulturális antropológia szemlélete az utóbbi évtizedben főként amerikai hatásra, a posztmodern irodalomelmélet inspirációjára alakult át, míg az etnográfiai filmre ugyanebben a periódusban a dokumentumfilm-készítés új irányzatai, illetve „az új filmes stratégiák autodidakta alkalmazása" hatottak (Crawford I 992a:72). A Film as Fthnography (A film mint etnográfia, Crawford-Turton I 992) néhány szerzője - Peter Loizos, Peter Ian Crawford, Wilton Martinez - is azt hangsúlyozza, hogy egy átalakulás részesei vagyunk, amennyiben nem jellemző többé az elkülönült egymás mellett fejlődés: filmesek és antropológusok kezdenek nem csupán odafigyelni egymásra, de együtt is gondolkodnak. A dialógus inspiráló lehet az antropológiai tudás természetét kutató kulturális antropológus s a tévés elvárásoktól korlátozott etnográfiai filmes számára egyaránt. Az etnográfiai film, ahogy már említettük, határműfaj. Része a vizuális jelenségeket antropológiai módszerekkel kutató vizuális antropológiának, de produktumai megközelíthetők a filmelmélet felől is. A két bemutatandó kötet alapvetően antropológiai irányultságú, e tudományág közelmúltban lezajlott irodalmi fordulatát használja elméleti és hivatkozási alapul az etnográfiai film újraértékeléséhez és részbeni rehabilitálásához. A vizsgált két könyv egy-egy konferencia anyagára épül. A Film as Fthnography az 1990es manchesteri, míg a másik kötet az I 991 -es oslói NAFA (Nordic Anthropological Film Association) konferencia előadásainak gyűjteménye. Jócskán akad mindkét kötetben publikáló szerző (Christopher Pinney, Peter Loizos, Peter Ian Crawford, David Turton, David MacDougall), gyakoriak az ismétlődő és kereszthivatkozások. Nyilvánvaló tehát, hogy egy szűk - filmkészítőkből, antropológusokból és kritikusokból - álló csoport fáradozik az újfajta beszédmód megteremtésén az etnográfiai filmmel foglalkozó elmélet és kritika számára. A szerzőket jelenleg nem annyira a filmelemzés, mint inkább az interpretáció elmélete érdekli. Az Fthnographic Film, Aesthetics and Narrative Traditions (Etnográfiai filmesztétika és a narratív hagyományok) című kötet (Crawford-Simonsen 1992) vizsgálja ugyan bizonyos film- és társadalmi modelleknek egy-egy elbeszélői hagyománnyal való összefüggését, a szerzők többsége azonban a konkrét etnográfiai filmeket inkább „irányjelzőként" használja, ezekkel jelölve ki az új kihívásoknak leginkább megfelelőnek tartott stílusirányzatokat. Igyekeznek azonban elkerülni a szigorúan hierarchikus kategorizációt, s elismerik a különféle filmmodellek értékét az egyes történelmi korszakokban. A kötetek tudatosan vállalt toleranciája mellett az is jellemző, hogy a szerzők zöme a Magyarországon ismeretlen amerikai rendező, Trinh T. Minh-ha 2 nevével fémjelzett dekonstruktiv, kísérleti filmtípust hozza fel követendő példának. Posztmodern ihletésű etnográfiai filmjei nemcsak az observational cinemán, a tárgyul választott valóságszelet kamerával való szenvtelen megfigyelésén lépnek túl, de azon az etikai motivációjú filmtípuson is, mely filmes és filmezett hatalmi különbségének csökkentése céljából őslakosokkal való dialógust használ, a filmes antropológust pedig a filmbeli szituáció résztvevőjévé avatja. Lehetséges értékelési szempontja a két könyv posztmodern etnográfiai filmet favorizáló „tendenciájának", ha megvizsgáljuk, vajon az etnográfiai filmfesztiválok kínálatában is hasonló egyértelműséggel jelentkezik-e ez az értékrend. Három egymást követő
