Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény
Népzenei gyűjtemény 843 nek oka a fonográfos gyűjtésekkel kapcsolatban említett technikai nehézségeken kívül abban is keresendő, hogy kezdetben a kutatók fenntartással kezelték ezt a fajta zenét. Ezen az előítéleten Bartók az erdélyi román anyag behatóbb helyszíni vizsgálata nyomán lépett túl, amikor kutatásait a néptáncokra és az azokat kísérő falusi zenészbandákra is kiterjesztette (Martin 1983). Később Lajtha László kutatásai is megerősítették azt a tényt, hogy a falusi cigányzenész népzeneileg teljesen hiteles, a faluközösség által igényelt és ellenőrzött dallamanyagot játszik. Lajtha fedezte föl a huszonöt éve működő táncházmozgalom alapját képező széki hangszeres tánczenét, és néhány más erdélyi és magyarországi együttessel is készített felvételeket, amelyek anyagát a Népzenei monográfiák sorozatban adta közre.65 Mint később kiderült azonban, Erdély-szerte számtalan ilyen együttes muzsikált, az általuk játszott dallamok száma is jóval nagyobb az első gyűjtések alapján feltételezhető mennyiségnél. Lajtha például még a felét sem vette föl a későbbi kutatók által egészében rögzített széki dallamrepertoárnak. így az idevonatkozó népzenei anyag megközelítőleg teljes feltárása napjainkig elhúzódott. A fonográfhenger és a gramofonlemez közötti minőségbeli különbség, illetve előbbi utóbbira való átírásának lehetősége már 1924-ben felkeltette Bartók érdeklődését (De- mény 1976. 305). Ezzel kapcsolatos kísérletekre viszont csak 1950-ben került sor, amikor Kertész Gyula néhány henger Gevafon-áttételét elkészítette. Rajeczky lelkesen érdeklődött e lehetőség iránt, hiszen ezáltal a kereskedelmi forgalomba is be lehetett volna vinni az addig csak a kutatók számára hozzáférhető fonográffelvételeket. A megvalósításról azonban nincs mdomásunk (népzenei gyűjtemény 29/1950). A Pátria-lemezekről (akárcsak korábban a hengerekről) szintén tervezték másolatok készítését, amely cserealapot jelenthetett külföldi archívumok anyagainak a megszerzésére (népzenei gyűjtemény 11/1949). A mikrobarázdás-hanglemez gyűjtemény A fonográfhengerek egyik hátránya, a néhány perces játékidő a gramofonlemezek esetében is fennállt. Ennek áthidalására kezdték alkalmazni a folytatólagos lejátszású lemezeket. Ezek előnyeit ecseteli Bartók 1942-ben a New York Times június huszonnyolcadikai számában, a nyolclemeznyi hangszeres muzsikát is tartalmazó Parry-féle jugoszláv népzenegyűjtemény kapcsán, megjegyezve, hogy az ott használt alumíniumlemezek tartósabbak és kevésbé sérülnek a többszöri visszajátszás során (Bartók 1966d. 495). 1948-ban megjelent a mikrobarázdás technika, amely 20 percre növelte a lemezek oldalankénti játékidejét. A Pátria-felvételeket folytató, háború utáni sorozat utolsó, közel 100 darabja már ilyenre készült (Rajeczky 1976. 337; népzenei gyűjtemény 5/1964). Közben többször fölmerült a korszerű archiválási technikák alkalmazásának kérdése, amelyek nélkül a hosszú távú megőrzés nem megoldható. 1960. február 18-án a múzeum osztályainak folyamatos vizsgálata során a főigazgató megbízásából Sándor István mint elnök, valamint Járdányi Pál és Manga János mint bizottsági tagok megvizsgálták a Népzenei Osztály munkáját, s többek között arra tettek javaslatot, hogy „Műszaki szakemberekkel vitassa meg az osztály a hangos anyag konzerválásával kapcsolatos kérdéseket” (népzenei gyűjtemény 31/1960).66 65 Lásd a 20. lábjegyzetben felsoroltakat. 66 Tóth Margit aláírásával és a Sztanó Pál által készített melléklettel. A korróziós problémákat regisztrálja az 1969-es revíziós jegyzőkönyv is (a népzenei gyűjtemény iratai).
