Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény
844 Pávai István A kérdés megoldása több évig késhetett, mert még 1969-ben is így érvelt Sztanó Pál, a hosz- szú távú megőrzés hive s legkompetensebb szakembere: „már régebben azt terveztük, hogy az anyag egysége érdekében nem csupán a hiányzó példányokat, hanem a teljes »normál« anyagot korszerű micro-matricák formájában készíttetjük el. Indokolttá teszi ezt az a körülmény is, hogy a háború előtt készült matricák jórészt réz, ill. nikkel felületűek, s ezeket a többszöri paraffinozás sem óvja meg az oxidációs, korróziós sérülésektől. Sokkal tartósabbak- nak ígérkeznek a jelenlegi ezüst felületű matricák.” Ebből mindössze a teljes Pátria-sorozat mikrobarázdás lemezre való átírása valósult meg. Sztanó ugyanott egy másik javaslatot is felvetett: „hasonló archiválásra kívánkozik az Osztály által készített és erre alkalmas felvételek, valamint a MTA Népzenekutató Csoport által felvett hanganyag jelentős része is. Ennek ilyenfajta megőrzése kifejezetten múzeumi »profil«, a[z MTA Népzenekutató] Csoport jelenlegi feladatai között nem szerepel és nem is tartozik, nincs is rá költségvetése. A mintegy 2000 magnótekercsen őrzött anyag várható élettartama korlátozott. Sürgősen fel kellene verni tehát tartósabb megőrzésének kérdését, mert különben a Magyar Népzene Tára kötete kiadásának ez a pótolhatatlan értékű »mellékterméke« veszendőbe megy.” (Népzenei gyűjtemény 46/1969.) Ezt a feladatot a Néprajzi Múzeum nem vállalta magára, így az MTA Zenetudományi Intézet az archiválási feladatokra is egyre inkább berendezkedett, s az utóbbi évtizedben saját anyagának már jelentős mennyiségű részét fémmatricára mentette. A mikrobarázdás hanglemeztárhoz még 394 darab műsoros hanglemez tartozik, amelyek a világ minden kontinenséről származó, részben eredeti, részben (kisebb-nagyobb mértékben) feldolgozott népzenét tartalmaznak. A mognetofonszalag-gyűjtemény Bár az elektromágneses hangrögzítés elvén működő magnetofon már 1935 óta ismert volt, szélesebb körben csak a második világháború után kezdett terjedni, a németek által továbbfejlesztett változatban. Kezdetben a ma ismert mágnesezhető szalag helyett a rögzités dróttekercsre történt. 1949-ben Vargyas Lajos így foglalta össze tömören az új eszköz előnyeit: „Kivihető a helyszínre s ott gramofonszerű tökéletes felvételt ad. Megszakítás nélkül 20 percig (vagy tovább is) működik s Így eddig a leghosszabb zenei felvétel érhető el vele. A felvevő drót olcsó, s a felvétel gramofonra átjátszható, utána pedig a drót »letörölhető« és új felvételre felhasználható. Ilyenformán a felvétel nem kockázatos és azonnali, előkészíteden gyűjtésre is alkalmas. Egyelőre csak villannyal ellátott helységekben használható, de motorral hajtott dinamóval szintén működik s így autóval történő gyűjtés esetén bárhol használható. Nálunk ezideig csak a Néptudományi Intézet alkalmazta néprajzi gyűjtésben. Az 1948. év folyamán több bedehemes játékot vettek fel bukovinai székelyek közt, mégpedig teljes szövegével és összes dallamával együtt, ezenkívül népdal- és egyéb hangfelvételek is készültek.” (Vargyas 1949. 6-7.) Drótos népzenei magnetofonfelvételeket saját felszereléssel kezdetben Kertész Gyula és K. Kovács László készített. Anyaguk később az MTA Zenetudományi Intézetének hangarchívumába került, ahol 1997 óta CD-re írják át.67 A magnetofon nem a lemezfelvételeket, hanem a fonográfos munkát kezdte háttérbe szorítani, már az ötvenes évek elejétől (Rajeczky 1952. 483). A Néprajzi Múzeum 67 Németh István szóbeli közlése.
