Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény
840 Pávai István neműtárába került. Jelentős tétel még Manga Jánosnak az az ötvenhengernyi gyűjteménye, amely a balassagyarmati Palóc Múzeumban található. A gramofonlemez-gyűjtemény A gramofont E. Berliner találta fel 1896-ban. A hangrögzítés előbb fémkorongra, később sel- lakkeverékből előállított lemezekre készült, ami megkönnyítette az „apalemezek” segítségével történő sokszorosítást, s ezzel a kereskedelmi forgalomban való terjesztést (Rowley 1981. 132). Lajtha a gramofonlemez előnyeit, muzeológiai jelentőségét többször is megfogalmazta, talán az egyik legtömörebb módon így: „A hanglemez nem oly érzékeny, nem pusztul oly könnyen, muzeális kezelése is egyszerűbb a viaszhengerekénél. A különböző présmatricákról tetszés szerinti számban azonos értékű lemezek préselhetők s az elpusztult présmatricákat is pótolhatjuk akármelyik kész lemez nyomán. Tehát a hanglemez a megörökítés céljaira mindenkép alkalmas. Alkalmas a mellett akárhányszori ellenőrző lehallgatásra, tehát a tudományos megfigyelésnek szinte laboratóriumi alkalmat kínál: az élő hagyomány megfigyelésének eszményi kiegészítője lehet. A technikai fejlettség mai fokán nem kell attól tartani, hogy a hanglemez az élő beszéden, dallamon a legkevesebbet is torzít: személytelen hűség jellemzi a hanglemezt, még a gépiség sajátos vonásai is itt a legártadanabbak.” (Lajtha 1992c. 96; lásd még: Ortutay 1942. 4.) Egyes gramofonlemez-kiadó cégek (Odeon, His Master’s Voice, Columbia, Pathé) saját kezdeményezésből, kutatóintézetek bevonása nélkül, pusztán üzleti szándékkal is készítettek népzenei felvételeket a keleti „primitív egzotikus népek”, valamint a románok, szer- bek, bolgárok körében. Természetesen a kutatóintézetek is használni kezdték az új technikai lehetőségeket Párizstól Bukarestig. A magyar kutatás viszont a fonográf alkalmazásában szerzett elsőbbsége ellenére - vagy talán éppen azért - késve élt a gramofon igénybevételének lehetőségével (Rajeczky 1976. 335; Lajtha-Veress 1992. 91; Ortutay 1942. 5). A Néprajzi Múzeum első gramofonlemezeit kész felvételekkel vásárolta 1913— 1914-ben. A mintegy 40-50 darabból álló készleten „nemzetközi orosz, szerb, néger, chinai, török, maláj stb., dalok” voltak felvéve, amelyeket azért szereztek be, hogy a múzeumban „a nyitási napokon egy-egy óra hosszat ezeket az idegen dalokat a látogató közönség is hallgathassa”. A gramofon esetében lényeges különbség volt a felvevő- és a lejátszókészülék között. A gyártó cégek üzleti lehetőséget láttak a műsoros hanglemezek terjesztésében, ezért a felvevőgép beszerzése jóval nehezebb volt. Ennek egyik berlini írású típusához „csakis úgy juthattunk - írja Semayer, a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója -, hogy Ljeitner], L[ajos]. nevű iskolatársam az egyik budapesti grammophon-gyárnak volt igazgatója, (jelenleg ő is hadban áll) a tudomány érdekében egyik fölvevő gépet [...] számunkra átengedte”. Semayer arról is beszámolt, hogy az új hangrögzítő gépet sikerrel kipróbálták (NMI 251/1916).61 Lajtha is utal később erre: „1914-ben kísérleteztünk először a grammofonlemez múzeumi bevezetésével” (Lajtha 1992c. 99). Bartók 1914. február 14-i keltezésű leveléből arról értesülünk, hogy felolvasást készül tartani a Hunyad megyei román zenéről, amelyre a Néprajzi Társaság költségén eredeti adatközlőket kíván felhozni, s az előadás második pontjában azt fogja illusztrálni, hogy „miképen készülnek a Néprajzi Osztály számára fonográf és grammofón- felvételek”. Bartók március 18-án megtartotta előadását (Demény 1976.217; ifj. Bartók 1981a. 61 A felszerelési leltárba 2591/1913 szám alatt került be (NMI 24/1914).
