Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Pávai István: Népzenei gyűjtemény

838 Pávai István

hetetlenség, de legalább is roppant hosszadalmas. Egy-egy dallam lejegyzése eltarthat akár fél óráig is. A folytonos ismétlés az előadót annyira elcsigázza, hogy tömeges lekottázásról szó sem lehet. Ettől eltekintve, a lejegyzés mégis csak hozzávetőleges, mert a sok ismétléstől elfáradó muzsikus előbb-utóbb mégis csak el-elhagyogatja a cifrázatok egy részét. A minden szépet leromboló találmányok kora, mintha valamivel úgy ahogy kárpótolni akarna bennünket a mérhetedenül nagy pusztításért, nagyszerű eszközt adott kezünkbe: a fonográfot. Ennek segítségével néhány perc alatt a legcikornyásabb dallamot felvehetjük a maga épségében, természetességében, melynek lejegyzése a fonogrammról már könnyű munka.” (Bartók 1966b. 59; vö. Lajtha 1992c. 98.)

Seprődíhez hasonlóan Bartók és Kodály is ragaszkodott a gépi felvétel mellett a helyszíni kézi lejegyzéshez mint a gépi felvétel során felmerülő hibákat ellenőrző eszközhöz. Bartók azonban a népi tánczene megszólaltatói esetében ezt az ellenőrzést nem tartotta szükségesnek: „Hangszeres zene gyűjtésénél inkább tekinthetünk el a helyszíni lejegyzéstől; először is, mert a hangszeres - rendesen »hivatásos« - muzsikusok általában véve sokkal biztosabbak a dolgukban, tehát alig hibáznak; másodszor pedig, mert hangszeres zeneszámoknál alig akad annyira kevéssé eltérő variáns, hogy nem volna érdemes fölvenni.” (Bartók 1966e. 591.)

A hangszeres táncdallamok rögzítésében is Yikáré az úttörő szerep. A Székelyudvarhely című lap 1900. április 18-i száma tudósít arról, hogy Medeséren „Vikár Béla vette fel fonográfjába a Balogh bandájának kesergőit”. A felvétel alkalmával fénykép is készült, amelyről kiderül, hogy Balogh János zenekara hegedű-cimbalom-bőgő összetételű. Az amúgy is nagyon rossz minőségű hangfelvételen viszont alig lehet érzékelni, hogy a hegedű mellett egyáltalán vannak kísérőhangszerek. A Bartók által lejegyzett és az 1. rapszódiájában felhasznált árvdtfalvi kesergő támlapja csak a hegedű által játszott dallamot tartalmazza, s még megjegyzéssel sem jelzi, hogy ez egy zenekari felvétel.52 53 Pontosan a hangszeres zenét rögzítő hengerek egy részének lejegyzését volt kénytelen Bartók föladni, s ilyen esetben gyakran találunk ilyen megjegyzést a támlapokon: „hangszeres zene. Nem jegyezhető le: túl gyenge.”54

„A népzenetudományban korszakot alkot Edison fonográfjának felfedezése” - írja Lajtha, s több alkalommal is leszögezi, hogy „a teljes tudományos értékű gyűjtés egyedül helyes eszköze a gép” (Lajtha 1992d. 172; 1992b. 32; 1992f. 156). A fonográf még az ötvenes években is gyakran alkalmazott népdalgyűjtő eszköz volt (Vargyas 1949. 7), de - mint láttuk - lassan a korlátjai is kiütköztek: zenekari felvételre nem alkalmas, nagyon magas a zajszintje, csak néhány perces felvétel készítése lehetséges, a felvétel könnyen nem sokszorosítható (Vikár 1901. 135; Lajtha-Veress 1992. 89; Lajtha 1992c. 95; Ortutay 1942. 4; Vargyas 1949. 6). Bartha Dénes 1937-ben a lemezfelvételek mellett kardoskodó cikkében írja: „a fonográfhenger rendkívül érzékeny anyagból, viaszból lévén, könnyen romlik és a használat által feltartóztathatatlanul kopásnak, pusztulásnak van kitéve. Ezért az érdeklődő nagyközönség kezébe nem adható. A fonográfhengerekről csak egyenként lehet másolatokat készíteni és így terjesztésre, propagandára sem alkalmas. Mindezenfelül pedig akusztikailag annyira torz képét adja a dallam hangképének, hogy azt bemutatás céljára, akár előadóteremben, akár rádióközvetítésben, teljesen használhatatlanná teszi.” (Bartha 1937a. 7-8.)55 Kezdettől a hengerek másolása oldhatta

52 A témáról részletesebben lásd Pávai 1997.

53 Vö. Somfai 1981a. 305. lapon közölt támlapváltozattal.

54 Lásd a Néprajzi Múzeum népzenei gyűjteményének MH 98/1. jelzetű támlapján.

55 Részben szó szerint ismédi Bartha 1937a. 9-10.