Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
III. AZ ETHNOLÓGIAI ADATTÁR GYŰJTEMÉNYEI - Fogarasi Klára: Fényképgyűjtemény
Fényképgvűitemény 755 lottak le, míg Tiszaigar termelőszövetkezeti községgé vált (Balassa 1954b. 305). Itt tehát más típusú fénykép került felhasználásra: riportkép és nem tudományos néprajzi felvétel. A Néprajzi Múzeumban ezekben az években az adatgyűjtésben a fénykép, fényképczcs mai lUIllCgCS mcimyISCgbcil VUll JC1C1JL. iV a UCpiítJ^JL icivuwjtg^ailttJUAAttk tekinthető területek felkutatása volt, ezért Molnár Balázs és Hofer Tamás Bihar megyében, Komádin és környékén tanulmányozta a népi gazdálkodás néhány kérdését, a Nyírség népi gazdálkodásának egyes változásjelenségeit pedig Szabolcs megyében vizsgálta Balassa Iván, Boross Marietta, Csermák Géza, Erdész Sándor, Kardos László és Szolnoky Lajos, míg Király Péterné Hódmezővásárhely és környékének népi bútorzatát kutatta. Tolna megyében Regöly és Várong környékén Szolnoky Lajos, Sz. Morvay Judit és Takács Lajos főleg a táplálkozás kérdéseiről végeztek gyűjtést. Baja környékének viseletanyagát vizsgálta Fél Edit. Diószegi Vilmos és Sólymos Ede a Velencei-tó halászatát, Király Péterné a szuhahutai famunkát, Bakó Ferenc a Bükk hegység mészégetését dolgozta fel (Barabás 1951. 221-222). A gyűj- tőutak eredményeképpen 8000 fényképfelvétel készült (a jelentősebb fényképészekről a későbbiekben még esik szó). Balassa Iván 1954-ben sajnálattal jegyzi meg, hogy a tárgygyűjtést kísérő gazdag jegyzetkészítés mellett még mindig kevéssé használják ki a kutatók a fényképezésben rejlő lehetőségeket. „Ez utóbbi eljárás még korántsem mondható általánosnak” - írja (Balassa 1955b. 2). Fontosnak tartja, hogy „mind a kéziratok, mind a fényképek kezelését egységesen végezzük az egész országban. Az újabb gyűjtések egy példánya a Néprajzi Múzeumban, a másik példánya a vidék szerint esedékes vidéki múzeumban található meg. Sajnos a régebbi anyag központi nyilvántartása még nincsen meg, ami azonban egyik legsürgősebb jövőbeli feladatunk kell, hogy legyen.” (Balassa 1955b. 4.) A következő időszak teendői között elsőrendű fontosságú tehát, hogy a fényképanyag is megfelelő utalókkal legyen ellátva. Az 1956-os évre vonatkozó jelentésben Szendrey Ákos a „gyűjteménycsoportok összefüggő anyagának megszerzéséről” ír, amellyel „szorosan összekapcsolódott a fényképezés munkája, hogy a tárgyak életét a feljegyzések, részletes alapos leírások mellett képeken és lehetőleg filmen is megörökítsék” (Szendrey 1957. 299). Mindezek eredményeképpen az évi gyarapodás 3819 felvétel, a következő évi pedig 3960 felvétel. Külön kiemeli a beszámoló, hogy az Etimológiai Adattár „folytatta a régi néprajzi gyűjtők kézirat- és fényképanyagának megszerzésére irányuló törekvését” (SZENDREY 1958. 255). Szendrey Ákos az 1958. évet összegző beszámolójában megismétli a fényképekre vonatkozó, korábban már elfogadottá vált kitételeket: „Fényképfelvételeink is javarészt azt a célt szolgálják, hogy a tárgyi anyagot megelevenítsük, s így biztos és részletes adatokat szolgáltassunk a feldolgozás számára.” Ez nyilvánvalóan azzal a szándékkal történt, hogy „megbízható történeti és recens anyag adja meg a feldolgozás lehetőségét és használhatóságát” (Szendrey 1959. 323). 1957-től Erdélyi Zoltán a fényképgyűjtemény kezelője. Az ő vezetésével kezdődött meg nagy lendülettel és jelentős anyagi befektetéssel a leírókartonok mutatózása. Először a földrajzi mutató céduláit kezdték gépelni, „olykor havonta 12 000 darab is kikerült a négy-öt gépíró keze alól” (Tari 1984.116). A megállapítás annyiban szorul korrekcióra, hogy az új típusú földrajzi mutatók gépeléséről van szó, illetve az újonnan bekerült negatívok feldolgozásáról. A földrajzi mutatócédulák a következő pontokat tartalmazzák: leltári szám F jelzéssel, a fényképezés helye (a település és a megye megnevezésével, külföld esetében az ország neve is), a fénykép témája, a negatív adatai, a gyűjtő, illetve a fényképező neve, a felvétel készítésének időpontja.
