Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szuhay Péter: Földművelés-gyűjtemény
68 Szuhav Péter Már az első fejezetben világossá vált, hogy a Néprajzi Múzeum földművelés-gyűjteményének kezelői, illetve a gyűjtemény gyarapítói - megmaradva az archaikus gazdaság dokumentálásánál - csak elvétve tartották fontosnak a gazdasági átalakulások, a paraszti árutermelés, a specializáció, az intenzív gazdálkodás dokumentálását, az ehhez kapcsolódó tárgyegyüttesek gyűjtését Mint fentebb szó volt róla, főleg Boross Marietta és részben Takács Lajos hoztak be innovációnak számító eszközöket. A háziipar, a barkácsolás és a kisipar által előállított daraboknál húzták meg a gyarapítás határát, és nem rögzítették, illetve nem gyűjtötték a mezőgazdaságigép-gyártás sem kezdeti, de legfőképp nem késői korszakát, érdeklődési körükből kiszorították még a falusi iparosok által létrehozott innovációs eszközöket, sőt a technikai civilizáció nyomán keletkezett népi barkácsolás és „buherálás” alkotásait is, és ezek használata sem keltette fel érdeklődésüket. Az agrártörténeti, gazdaságtörténeti irodalom foglalkozott azonban a modernizáció kérdéskörével, így tehát rendelkezünk némi fogódzóval (Balogh 1965; Varga 1965; Kósa 1969; Vörös 1978). Világossá kell tenni, hogy valóban határt kell szabni, és ki kell jelölni a mindenkori mezőgazdaság rendszerében a lehetséges üzemtípusok közül azokat az üzemtípusokat, azokat a termelési és üzemszervezeti formákat, amelyek érdeklődésünk tárgykörébe tartoznak, és le kell mondanunk azok dokumentálásáról, amelyek akár érdeklődésünkön, akár kompetenciánkon túl vannak. Az 1945-ös földosztást, illetve a nagybirtok megszüntetését megelőzően viszonylag egyértelmű volt a kép. A néprajz, közelebbről a néprajzi muzeológia alapvetően a paraszti gazdaság történetét, gazdaságszervezetét és szerkezetét, a termelés során használt vagy a korábbi termelésből már kiszorult tárgyakat és eljárásokat dokumentálta, legyen az gazdag-, közép-, illetve kisparaszti vagy akár agrárproletári gazdaság. Világos, hogy nem vállalkozhat az uradalmi gazdálkodás - akár koronauradalom, földesúri gazdaság vagy bérlői mintagazdaság - felrajzolására és tárgyainak gyűjtésére, ám az ezen gazdaságok szolgálatában álló agrár- és cselédnépesség gazdasága már mindenképpen a kutatás tárgyát jelenti. Hasonló a helyzet 1945-öt követően az állami gazdaságok, majd a termelőszövetkezetek esetében. Az utóbbi formáció kapcsán azonban egy finom disztinkciót tehetünk. Azoknak a termelőszövetkezeteknek a vizsgálata lenne izgalmas, amelyek a paraszti üzem kooperációjának mintájára a paraszti üzem szerszámkészletével és eljárásaival dolgoztak, nagyjából az 1960-as évek végéig. Az ezt követő nagyüzemi gazdálkodás - a gépesítés, a kemizá- lás, a parasztok kiszorulása a termelésirányításból és a termelés közveden ellenőrzéséből - olyan új helyzetet teremtett, amelyben a néprajzi muzeológia eszközeivel e folyamat már nem követhető és nem dokumentálható. Működik azonban a nagyüzemmel szimbiózisban egy olyan üzemtípus, amely mindenképpen egy új kutatandó területnek számít, amely kicsiben végül is leképezi a korábbi paraszti gazdaságot. A háztáji gazdaság lehet egy, az önfogyasztáson alapuló korábbi vegyesgazdaságot leképező üzemtípus, de lehet szakosodott, specializálódó árutermelő gazdaság is, amely akár egyes zöldségkultúrákban vagy akár a szőlővagy gyümölcstermesztésben ér el kiemelkedő eredményeket. Ugyancsak nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szakszövetkezeteket, amelyek ténylegesen egyéni gazdái nagymértékű árutermelést folytatnak. 1989-ben a vagyonnevesítést, majd 1990 után a kárpódást követően az ország több pontján részben új típusú szövetkezések, részben - és talán kiváltképp - új paraszti üzemek jöttek létre, amelyek nemritkán ott és úgy folytatják a termelést, ahogy azt a tsz-szervezés előtt félbehagyták. Megítélésem szerint ezek dokumentálása a gazdaságnéprajz és a néprajzi muzeológia feladata. A valódi kérdés abban ragadható meg, hogy az egyes üzemtípusok eszköz
