Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szuhay Péter: Földművelés-gyűjtemény
Földművelés-gyűitemém 69 készletéből - üzemtípusokon értve most az árutermelő zöldségkertészetet, a két háború közötti vegyesgazdaságot, a korai tsz-eket, a háztáji gazdaságot vagy az újjáalakuló kárpótlás utáni parasztgazdaságot - melyek azok az eszközök, amelyek a múzeumi gyűjteményekbe kerüljenek. Ennek eldöntését bizonyos előtanulmányoknak kell megelőznie, amelyeknek fontos részét jelenti a fotó- és videodokumentáció készítése és az inventárium felvétele. A különböző történeti korokban a különböző üzemtípusok eszközkészletének és technikai eljárásainak lesz egy olyan közös magja, amely alapvetően a mezőgazdaságigépgyártás és a mezőgazdasági piac egységesítő hatására azonosságokat fog mutatni. Egy egyszerű példával ez talán könnyen megvilágítható. Ha egy 1930-as évekbeli, modernizálódó parasztgazdaság használ egy Kühne kukoricamorzsolót vagy egy szecskavágót, netán egy vasekét, s ugyanolyan típusszámút használ egy hármas típusú tsz vagy egy, a kárpótlás nyomán újraindult parasztgazdaság, az inventárium során elég dokumentálni ezek meglétét, és gyűjteni egy-egy tárgyat, amiről tudjuk, hogy „A” gazdaságból hoztuk be, de azt is tudjuk, hogy ilyet használtak „B” és „C” gazdaságban is. Ennél a könnyen megoldható problémánál jóval nehezebb a cséplőgépet meghajtó Hofer traktor esete. A múzeum befogadóképessége korlátozott, akár a raktározást, akár a kiállítás lehetőségeit tekintjük. E gép esetében azt kell tudnunk, hogy a vizsgált üzemtípusok, illetve üzemek hol, mikor és meddig használták ezt a gépet, s lehetőleg rendelkeznünk kell a használatot rögzítő archív fotóanyaggal, és mindenképpen tudnunk kell, hogy Magyar- ország mely gyűjteményeiben őriznek ilyen eszközt. A múzeumi tárgyak értelemszerűen kettős célt szolgálnak. Egyrészt eleget kell tegyenek az archiválás és hosszú távú célként a tanulmányozhatóság követelményének, másfelől pedig a kiállítások támasztotta elvárásoknak. Ha csak az első szempont volna fontos, minden bizonnyal lemondhatnánk a gépgyárakban előállított paraszti használatba kerülő eszközök gyűjtéséről. Ha azonban a kiállítás szempontjait tekintjük - és gondolom, a paraszti gazdaság modernizációja, a parasztság polgárosodása a kiállításokban is megjelenítendő tudományos közlés -, akkor nem hagyatkozhatunk arra, hogy minden egyes tárgyért más-más múzeumhoz forduljunk. A modernizációs tárgyak gyűjtésének van egy másik, nehezebben megoldható problémája. Vegyünk egy egyszerű esetet: az elmúlt harminc évben, tehát már a háztáji gazdaság virágkorában elterjedt egyes mezőgazdasági kisgépek használata. A rotációs kapák és fűnyírók egyre több gazdaságban megjelentek, azonban nem mindenki a kész, boltban vásárolható, összeszerelt gépet használta, hanem kialakult a „buherálás kultúrája". Szivattyú- és mosógépmotorból és ki tudja, miből varázsoltak az emberek kisgépeket, kerti kapát, fűnyírót, kukoricadarálót. E tárgyféleségeket - de ezt kiterjeszthetjük a szállítóeszközökre, például a csotrogányokra is - kevéssé dokumentálják Magyarországon. Tekintettel arra, hogy ezek szerves részét képezik a kisüzemeknek, gyűjtésükről nem mondhatunk le. Nem feltédenül vonatkozik ez minden egyes tárgyra, a megtalált gépek műszaki leírását, fotóját és a működésüket rögzítő videofelvételt viszont minden esetben el kell készíteni. A földművelés-gyűjtemény fejlesztésének parttalanságát azzal védhetjük ki, ha a következő években tíz olyan kutatópontot jelölünk ki - szerencsés esetben az ország különböző vidékeiről -, ahol az elmúlt évtizedekben már jelentősebb tárgygyűjtések folytak, és amely települések a gazdasági fejlődés különböző lehetséges útjait reprezentálják. Ezeken a településeken végzünk több háztartásban, illetve üzemben (mely háztartások, illetve üzemek a társadalmi hierarchia más-más pontjain helyezkednek el, és a háztartásfők más-más
