Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szuhay Péter: Földművelés-gyűjtemény

gó fűrészt, csömöszölőt, szárvágót, trágyaszóró lapátot is. Az egyes tárgycsoportok esetében jellemzőnek tekinthetjük az archaikusnak gondolt tárgyak túlsúlyát. A 19. század mezőgazdaságigép-gyártásának eszközanyagát egyáltalán nem, és a falusi kísérletező, újító kovácsok széles körben ekkortájt elterjedő találmányait sem találjuk, sőt ahol a fatárgyaknak hasonló funkcióban kovácsoltvas megfeleltetései lehetségesek, ott is elvétve kerültek a gyűjteménybe ezek példányai.

E megállapítást alátámasztja Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére című kézikönyvének alábbi megjegyzése. (Az útmutató első fejezete 13 táblán a gazdálkodást, második fejezete 28 táblán a pásztorkodást, állattenyésztést és harmadik fejezetében 6 táblán a halászat, vadászat témakörét taglalja.) A Gazdálkodás fejezetben Bátky ekként fogalmaz: „Természeti viszonyaink folyománya az, hogy lakosságunk túlnyomó nagy részének ma is a földművelés s a vele kapcsolatos állattenyésztés a megélhetési forrása. Hogy ennek a foglalkozásmódnak népünk egész ethnikumára kiható, mély jelentősége van, úgy hiszszük, nem kell bővebben fejtegetnünk. Itt bennünket, mint múzeológusokat, csak azok az eszközök foglalkoztatnak, melyeket népünk e kulturmunkájában használ, hogy bennük a földművelő nép életmódját visszatükröztessük. [...] Azt a mondást, hogy fölművelő állam vagyunk, meg kell toldanunk még azzal, hogy primitiv földművelők vagyunk, mert gazdálkodásunk ma is régi csapásokon halad. Ez a foglalkozásmód különben is olyan természetű, hogy konzervatív hajlamokat, a hagyományokhoz való szívós ragaszkodást fejleszt ki a népekben s ha hozzávesszük még ehhez, hogy a magyarságnak s a németet leszámítva minden nemzetiségünknek jellemében meg van az a vonás, hogy nem szeret töprengeni, újításokat kitalálni, hogy sorsán fordítson, hanem inkább beletörődik, részben már megtaláltuk az okát ennek az elmaradottságnak. Ezzel a kezdetleges állapottal vele jár a kezdedeges szerszámok használata is. Ámbár az átváltozás ezen a téren is rohamos az utolsó évtizedek alatt, mindamellett ilyenekben még sincs hiány. Találunk még elég olyan földmivelő-szerszámot hazánkban, mely bátran beleillenék két-három évszázaddal korábbi időre is. [...] gazdálkodásmódunk a maga primitívségében egész hazánkban meglehetősen egyöntetű, mely körülmény nem kedvezett új fajta szerszámok létrejöttének. Szerszámfajtában szegények, de formákban gazdagok vagyunk. [...] Néprajzi szempontból becsessé teszi e szerszámokat még az is, hogy azok legnagyobb része házi gyártmány, tehát a készítő nép százados gyakorlat szerint maga fundálta vagy alakitotta át s nem a gyáros vagy iparos találta ki őket s ez bepillantást enged képességébe, ízlésébe. E szerszámok túlnyomó részben fából vagy egyáltalán növényi anyagból készülnek s így tág teret engednek a faragó-, díszítőművészetnek. [...] Ha e szerszámokat egy- egy vidék kisipar- vagy háziiparszerűleg kezdi készíteni, a díszítés lemarad róluk. Hogy azonban ez mennyire vérében van népünknek, mutatja az, hogy még vasszerszámait is (sarló, balta stb.) kiczifráztatja a falusi kovácscsal.” (Bátky 1906a. 30-32.)

Bátky Zsigmond 1897-ben került a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályára, így öt éven keresztül együtt dolgozott Jankó Jánossal és 1909-ig Semayer Vilibálddal. Már Jankó millenniumi gyűjtése a korszakban is az érintetlennek, esetleg archaikusnak és ősinek tartott települések kutatására irányult. Egyfelől ezt az ismeretanyagot örökölte meg Bátky Zsigmond, másfelől úgy gondolta, hogy az általa megrajzolt tárgyak egykoron az egész országban általánosan elterjedtek voltak, vagyis a századforduló magyarországi földművelési rendszerének archaikus rétegéből vagy másképpen fogalmazva a még tanulmányozható archaikus rendszerből visszakövetkeztethetünk az egykori egységes magyar földművelésre. Bátky még nem a valódi struktúrákat kereste, hanem alapvetően az általa feltételezett nép