Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
II. A NEMZETKÖZI OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Kerezsi Ágnes: Európa-gyűjtemény
Fjirópa-gvűiteménv 455 rabokat tartalmaz, de sajnos egyetlen teljes viselet sincs közöttük, a gyűjtés javarészt főkötőkből áll (ltsz.: 6473-6508). A második egység 1912-ből származik Bán Aladár gyűjtéséből, aki folklorista, műfordítóként az észt népi eposz, a Kalevipoeg fordítása kapcsán több alkalommal is járt Észtországban, ahol tárgyi anyagot is gyűjtött, kifejezetten a Néprajzi Múzeum számára. A 600 tárgyból14 álló gyűjtése nemcsak nagysága miatt értékes, hanem azért is, mert Bán Aladár átfogó gyűjtésre törekedett. Többek között ezt bizonyítja, hogy a tárgyak között textíliák mellett munkaeszközök, használati tárgyak, ékszerek is szerepelnek. De ezt mutatja a tárgyak földrajzi eloszlása is, hiszen minden jelentős észt etnikai csoporttól található a tárgyegyüttesben anyag, így nemcsak a szárazföldről, hanem Észtország nagy szigeteiről, Muhu-szigetéről, Saaremaa- szigetről és Hiiumaa-szigetről is. Ezeken a szigeteken más-más népviseletet hordanak az emberek, de anyagi kultúrájuk számos más részletben is különbözik egymástól. Emellett Bán Aladár gyűjtött Pszkov környékéről is, ahol a pravoszláv hitű észtek, az úgynevezett szetuk élnek. Gyűjtésének köszönhetően a Néprajzi Múzeum rendelkezik az egyes etnikai csoportokra jellemző viseletdarabokkal, elsősorban ingekkel, szőtt csíkos szoknyákkal, szőtt övékkel, néhány rövid kabátkával és harisnyákkal, melyek együttesen a női viseletét alkotják. Az asszonyok ünnepi ruhájának fontos része a kötény és a színes rojtokkal díszített hatalmas kendő. Ezekből is gyűjtött néhány darabot. A női fejviselet részét képező főkötők több fajtája ugyancsak megtalálható a tárgycsoportban. Bán Aladárnak köszönhetően rendelkezik a múzeum ezüstből készült, melldíszként használatos csatok mellett olyan kúpos ezüst ékszerekkel is, amelyek az észt ünnepi viseletét ékesítették. Kisebb mértékben, de gyűjtött a textileken kívül használati tárgyakat is, így fából faragott, művészien megmunkált söröskancsókat, mosósulykokat, dobozokat, székeket. A gyűjteményből mindössze néhány tárgyat publikáltak, egy széket (KODOLÁNYI 1972a. 57. kép), két söröskancsót és egy mosósulyot (Hajdű 1975. 39. 43. 46. kép). Hosszú szünet után bővült ismét az észt tárgyegyüttes, mégpedig Illyés Margit ajándékaképpen 1962-ben 9 tárggyal (ltsz.: 62.98.1-62.98.9) Kihnu-, Saaremaa- és Muhu-sziget- ről. Az utolsó észt tárgygyarapodás 1982-ben történt, amikor 3 észt textíliát vásárolt a múzeum (ltsz.: 82.117.1-82.117.3). Mint a fentiekből is látszik, a Néprajzi Múzeum megalapítása után a tárgyi emlékanyag gyűjtése során gyűjteményegyüttesek, gyűjteménycsoportok alakultak ki. így történt ez Finnország esetében is. Kodolányi János szavaival élve a „finnországi eredetű gyűjtemények, ha nem is mindjárt a múzeum létrehozása után, de elég korán létrejöttek. Kialakulásuk nem a vak véletlen műve, hanem tudományos kutatások eredménye. Fejlődésüket később múzeumi kapcsolatok támogatták.” (Kodolányi 1997b. 47.) Az első nagyobb tárgyegyüttest a Kalevala fordításán dolgozó Vikár Béla hozta a múzeumba, aki 1889-ben a karjalai Sortavala városkában, valamint környékén járt, ahol nemcsak folklorisztikai és néprajzi tanulmányokat végzett, illetve nyelvtudását tökéletesítette, hanem tárgygyűjtéssel is foglalkozott. Ennek eredményeként 164 tárgy került 1890-ben a múzeumba (ltsz.: 4009-4173). A tárgyak elsősorban viseletdarabok és más textíliák, továbbá háztartási eszközök, edények és hangszerek. Az anyag értékét növeli, hogy minden tárgyról pontos meghatározást is adott a gyűjtő. A tárgyak közül egy kantele publikált (Kodolányi 1972a. 57. kép). 14 Ltsz.: 95881-96180, 96974-97273, 107529-107607, 74.200.261-74.200.267. A gyűjteményből már bekerülésekor két darabot kiselejteztek (ltsz.: 107532, 107533).
