Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Selmeczi Kovács Attila: Átány-gyűjtemény

436 Selmeczi Kovács Attila

gyarapodás történt a jellegzetesen kiegészítő tárgyakból (eszközsorok hiányzó darabjai), ezt követően már nem került sor gyűjtésre és nyilvántartásra. Ugyan 1972-ben még beleltároztak egy női ködmönt (ltsz.: 72.146.1), ezzel a gyűjtemény nyilvántartásba vett (beleltározott és kartonozott) anyaga 3707 tételt tett ki.

A gyűjteményfejlesztés és a feldolgozás alapelvei

Az átányi kutatómunka során fokozatosan, az adatfelvétellel összefonódva alakult ki az a gyűjtőmódszer, amelyet a kutatók monografikus tárgygyűjtésnek neveztek el. A monografikus megjelölés ebben a formában a teljességre törekvést - amint ezzel kapcsolatban megfogalmazták - „valamennyi tárgyféleség megszerzését a vizsgált községből és rajtuk keresztül az egész tárgyi világ, sőt a község egész életének, társadalmi szerkezetének ábrázolását” jelentette (FéL-Hofer 1964. 7). A tárgyegyüttesek dokumentációs szerepükön túl újszerű muzeo- lógiai lehetőségeket nyújtottak, például kiállíthatóvá tették a különféle paraszti üzemtípusokat, háztartástípusokat, változási folyamatokat. A módszeres tárgygyűjtés alkalmasnak látszott a társadalmi struktúra és a kultúra feltárására is. Amint más helyütt megfogalmazásra került: „Az átányiak életének ugyanis majd minden megnyilvánulásához tárgyak kapcsolódnak. A tárgygyűjtéssel együtt végzett adatfelvételből... így végeredményben összeáll az átányi társadalom s kultúra szinte teljes képe, a monografikus tárgygyűjtés pedig önálló kutató módszerré válik.” (Fél-Hofer 1963. 559.)

A módszeres tárgygyűjtés abból az alapgondolatból indult ki, amit a kutatók a következőképpen fogalmaztak meg: „Ha tisztázzuk, hogy milyen vonatkozásokban és milyen mértékben képesek a múzeumi gyűjteményekbe kiemelt tárgyak a paraszti élet s paraszti felszerelés képviseletére, ezzel megjelöljük azt is, hogy milyen vonatkozásokban s milyen mértékig építhetők rájuk biztonsággal következtetések az egész paraszti kultúrára vonatkozóan. A tárgygyűjtés lehetőségeinek tisztázása elsősorban gyakorlati feladat és nem elméleti spekulatív kérdés. Alapos, rendszeres ismeret szükséges hozzá arról, hogy milyen szabályszerűségek szerint oszlik meg, tagolódik, variálódik... milyen struktúrája van a paraszti tárgyi világnak. Ismerni kellene továbbá általánosságban, hogyan függnek össze a tárgyak a társadalom szerkezetével és a kultúra nem tárgyi természetű megnyilvánulásaival, az ismeretekkel és világfelfogással, értékrendszerrel, és így mit képesek dokumentálni a kultúra e nem anyagi elemeiből.” (Fél-Hofer 1964. 6.)

A mindeddig páratlan méretű szisztematikus tárgygyűjtés, valamint korszerű eszközvizsgálat számos új módszertani feladatot vetett fel, és jelentős eredményt hozott. Mindenekelőtt a monografikus tárgygyűjtés, majd az ezt követő eszközvizsgálat (Fél-Hofer 1962; 1964; 1965; 1973b; 1974; 1988; Hofer 1979a) módszeres alapokra helyezte a tárgy- együtteseié tanulmányozását egy faluközösség mezőgazdasági eszközeinek, épületeinek, berendezéseinek egészére kiterjesztve. Ezzel összefüggésben a gyűjtés kiterjedt valamennyi tárgyféleségre. Az „élő eszközhasználat” világított rá arra, hogy milyen erők, milyen tényezők igazítják az egyes eszközpéldányokat hasonlóvá, tesznek egyes tárgyformákat tipikussá, másokat atipikussá. Ugyancsak az eszközhasználat rögzítése mutatón rá egy sor olyan eszközre, ami 6

6 Például a kocsi és kiegészítő felszerelése: vendégoldalak, saroglyák, oldalmagasító deszka, a kocsikenőcstartó, a kerékkötésnél a kerék alá csatolt „csúsztató” stb. vagy a kapa mellett a munka közbeni tisztításra szolgáló kaparó, az élesítéshez szükséges kalapács, üllő, reszelő.