Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Selmeczi Kovács Attila: Átány-gyűjtemény

A tány-gtűitemém

addig egyáltalán nem volt leírva vagy képviselve a múzeumban, mint például a talajsimító („csúszó”) vagy olyan egyszerű és rövid ideig használható tárgy, mint a ló csutakolására szalmából tekert csutak, amiről természetesen mindenki tudott, de múzeumba mindeddig nem került. A monografikus gyűjtés mutatta meg az eszközöknek a használat rendjében kialakult természetes társulásait, valamint a társulások hierarchiáját. Az egyes munkaterületek eszközegyütteseiből álltak össze a gazdasági felszerelések, melyek jól tükrözik az üzemstruktúrát, munkaszervezetet (Fél-Hofer 1961b). A gyűjtés figyelmet fordított a fontosság, rang, érték szerinti különbözőségekre is, amelyek egy-egy felszerelésnek mint valamely tárgyakból összetett társadalomnak a rétegződését meghatározták.

A vizsgálat további fontos, módszertanilag kiemelkedő alapelve az arányok és mértékek rögzítése a paraszti gazdálkodásban, a felszerelésegyüttesek területén (Fél-Hofer 1967; 1972; 1997), ezzel kapcsolatban az egyes szerszámok, eszközök kihasználtságának, produktivitásának meghatározása, a felszerelések sajátos „anyagcseréjének” megvilágítása (a hosszú és rövid életű szerszámok váltakozása, a tárgypódások, kiegészítések eltérő üteme).

Újszerű, lényeges kutatási szempontként érvényesül az ember-tárgy viszonylat sokoldalú megvilágítása, az eszköz és használója közötti vonatkozások feltárása. Lényeges kiindulási alapként szolgált, hogy: „Az ember és a szerszám a munka folyamatában funkcionális egységet alkot. A szerszámok, mint az ember testének kiegészítései, meghosszabbításai járnak a dolgozó ember mozdulatai szerint. Minden szerszámhoz így fogások, munkamozdulatok sajátos alakzatai tartoznak.” (Fél-Hofer 1964. 64.) Az ember-tárgy viszonylatában az összegyűjtött anyag több kategória felállítására adott lehetőséget, mint például:- az eszköz hozzáigazítása gazdája testalkatához;- kor és nem szerinti eltérések az eszközhasználatban;- az egyes szerszámokkal végzett munkák fáradalmai;- az eszközök anyagára, működésére vonatkozó ismeretek, szabályok;- a szerszám használatának és birtoklásának szokásrendje;- az ember megítélése, értékelése eszközei alapján.

Muzeológiai, eszköztörténeti szempontból egyaránt lényeges szemléletbeli újításnak, illetve eljárásnak tartom a típus fogalmának finomítását: a néprajzi eszközkutatások mindeddig bevett gyakorlatával szembeni következetes ragaszkodást a szerszámegyedek formájának és történetének leírásához. Ennek indoklásául a következő szolgált: „a gyűjtőmunka nap- ról-napra figyelmeztette a szerzőket, hogy a hagyományos kötöttségeken belül mennyi egyéni választási lehetőség nyílik, s hogy egyeden szerszámféleségnek sem azonos pontosan két példánya, sem formáját, még kevésbé használatát, szerepét tekintve. Nem lehetne hiteles az átányi eszközállomány képe, ha ezt a változatosságot, típus és egyedi jelenség viszonyát nem érzékeltetné, elemezné.” (Fél-Hofer 1961a. 495.)

A kutatómunka és a tárgygyűjtés során folyamatosan szem előtt tartott szempont volt az újítások vizsgálata, annak nyomon kísérése, hogy milyen forrásokból és milyen utakon jutottak az eszközújitások a településre, azok hogyan terjedtek el az egyes társadalmi rétegekben, milyen társadalmi-gazdasági kihatással jártak.

Az átányi kutatómunka olyan vizsgálatok lehetőségére mutatott rá, amelyekben alapként a tárgyi világ szerepel, a cél azonban a paraszti társadalom szerkezetének, működésének a feltárása (Fél 1993; Hofer 1983b). Ez a nagyszabású vállalkozás igazolta, hogy a