Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szacsvay Éva: Egyházi gyűjtemény
EGYHÁZI GYŰJTEMÉNY SZACSVAY ÉVA A gyűjtemény megnevezésében is tükröződik Tudománytörténeti bevezető azoknak a tárgyaknak a tudományos nómenklatúrában való bizonytalansága, amelyeket a vallásos élet eszközeiként, tárgyaiként különítünk el, mindössze harminc éve, a Néprajzi Múzeum Magyar Osztályához tartozó gyűjtemények tárgyai között. Vitathatatlan, hogy e gyűjtemény létrehívásában elsősorban az a közép-európai (osztrák-bajor) gyakorlat lehetett irányadó, amely a művészettörténet keretein belül vizsgálta e tárgycsoportot, még akkor is, ha e termékek manufaktúrákban, kézműves műhelyekben készültek, sőt a sokszorosítás ipari technikáival előállított tárgyakat is bevonták a vizsgálat körébe. A helyzetet a hazái viszonylatok között Galavics Géza és Urbach Zsuzsa fogalmazta meg: e tárgycsoport „a művészettörténet és a néprajz közt a senkiföldjén” nélkülözte mindkét diszciplína tudományos érdeklődését (Galavics 1987. 14; Urbach 1991. 257). A megközelítés tehát 1968-ban, Varga Zsuzsa művészettörténész kinevezésével és e gyűjteményi csoport elkülönítésével inkább e „népies ábrázoló művészet” (Varga 1974. 454) feltárására, mintsem a népi kegyesség tárgyi manifesztumainak feldolgozásával magának a népi kegyesség kutatásának kibontakoztatására irányult (amelynek eredményeként jött létre a bécsi Museum für Volkskunde és a müncheni Bayerisches Nationalmuseum legjelentősebb hasonló gyűjteménye, az előzőnél Gustav Gugitz [Gugitz 1950; 1955], az utóbbinál Rudolf Kriss [Kriss 1930; 1933] „Volksfrömmigkeit” kutatásainak melléktermékeként). Igaz, hogy Bálint Sándor munkássága az 1930-as évektől bontakozott ki, de legjelentősebb, háromkötetes összefoglaló munkája - amely e tárgyak kutatásánál kiemelkedő, lexikonértékű kézikönyv - már csak Varga Zsuzsa gyűjteményből történő váratlan távozása után (1976) jelenhetett meg. Varga Zsuzsa azonban elsősorban a művészettörténet módszereivel az ikonográfia és műhelyek kérdéseit próbálta megragadni, megfogalmazva szemléletének sajátos oldalát: nem a tárgyak készítésében fellelhető kvalitás, hanem az azokban tükröződő kegyes érzelem teszi e tárgyakat a kutatás és a műgyűjtés számára értékessé. „A paraszti használatú képeknek és szobroknak tehát bizonyos fokú önfejlődése van, mely semmiképp, még fáziseltolódással sem párhuzamos a tényleges művészeti fejlődéssel, hanem kezdettől fogva funkcionális...” (Varga 1974. 455). A tárgyak, ha nem egyszerű nyomdai termékek, hanem valamiféle képalkotó folyamat eredményeként keletkeznek, rendelkeznek az ábrázoló művészetre jellemző
