Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Szűcs Alexandra: Szokás- és játékgyűjtemény

392 Szűcs Alexandra

kerüléshez, hogy egy tárgy felismerhetően „valami”, például egy játék, hanem egy vizsgált terület, folyamat, jelenség, probléma stb. része, és éppen játék is.

A szokástárgyak eddigi gyűjtését közvetlenül is folytathatónak tartom annak ellenére, hogy ez a legtöbb problémával küszködő tárgycsoport. Egyszerre próbált meg minden szokáshoz tárgyat gyűjteni, figyelembe venni a kuriozitásokat, földrajzilag nagyon heterogén, kevés az összetartozó tárgyegyüttes, nem is beszélve egy-egy ünnep teljes tárgyanyagáról; azaz a legtöbb esetben nincs összhang más gyűjtemények ünnepi tárgyaival, sok az adatolatlan tárgy, ami a gyűjteményt szervező elv szempontjából súlyos hiányosság. A több mint kétezer tárgy ellenére a szokástárgyak, eltekintve egy-egy tárgyegyüttestől, semmilyen szempontból nem szerveződnek kisebb csoportokba, amelyek kisebb kutatási eredményeket képesek lennének bemutatni. A kakasdi betlehemes anyagon és a nagybaracskai karácsonyi asztalon kívül nincsenek olyan, más szokáshoz köthető gyűjtések, amelyek például egyetlen település egyetlen alkalommal lezajlott szokásának minden tárgyát tartalmaznák; nincs olyan, hogy egyetlen tárgytípusnak egy helyről több időszakból lenne példánya; nincs olyan, hogy egyetlen család ünnepi tárgyainak együttese; a sort tovább lehetne folytatni. Mint láttuk, ezek a gyarapítási koncepciók a múzeum életében jelentős eredményeket hoztak. Ezzel persze nem azt állítom, hogy pont ezekhez kell most hozzáfogni. Csak annyit, hogy jól körülhatárolt, kisebb feladatok megoldása talán a szokástárgyak szempontjából kedvezőbb lett volna. A mostani tárgyak mint kisebb-nagyobb „szigetek” emelkednek ki a szokások „tengeréből”, melyeknek egymáshoz semmi köze, egymás megértését nem segítik, és végső soron az a fajta tudás, illetve tárgyak iránti fogékonyság, amit a muzeológia hozzá tud tenni egy tudományterület alaposabb ismeretéhez, nem bontakozik ki.

Márpedig pontosan ez az a terület, amellyel a múzeumi gyűjtéseknek foglalkoznia kellene. A hazai szokás- vagy ünnepkutatás ma nem tárgycentrikus, a szokásleírások, jobb esetben elemzések a tárgyakat általában csak megemlítik. Ez az az űr, amit a gyűjtemény és természetesen más gyűjtemények fejlesztésével párhuzamosan be lehetne tölteni. A gyűjtemény jellegéből következik, hogy a hangsúly az ünnepi eseményekre, tárgyakra, viselkedésformákra stb. esik. (Ennek egyébként ismét felfutó ágában vagyunk, a „mindennapi élet” után ismét előtérbe került a „rituális”, „szimbolikus” stb. viselkedésformák tanulmányozása.) Ezek egymás közti aránya egy-egy kutatáson belül eltérhet. Ezeknek a kutatásoknak a megkezdéséhez először fel kell mérni, hogy milyen eredmények születtek eddig, és hogy mi az a tárgyanyag, ami a múzeum gyűjteményeibe került; ez utóbbit semmiképpen nem lehet folytatás nélkül hagyni. Ez után az áttekintés után lehet csak kisebb, jól körülhatárolható témákat kijelölni.

A szokás- és ünnepkutatás jellegéből adódik, hogy a jelenre koncentrál, megfigyelhető jelenségeket vizsgál (kivéve persze, ha történeti adatokat, forrásokat gyűjt és dolgoz fel), de semmi esetre sem a rekonstruálás az igazi feladata. A jelenkutatás ezen a területen népszerűnek mondható, százával jelentek meg tanulmányok ennek jegyében. A gyűjtemény szempontjából mindenképpen ez lehet egy kitörési lehetőség, amelyre a gyűjteménynek nagy szüksége van.

A kutatásban általában jelentkező esetleges módszertani problémák mellett a múzeumi jelenkutatás azonban nehezebb helyzetben van. A jelen tárgyainak gyűjtéséről van szó (eltekintve most attól, hogy a jelenkutatásból nem csak jelenkori tárgyak származhatnak), mely a múzeum falain belül egy újra és újra felbukkanó probléma. (Jelenleg minden muzeológus az erről a kérdésről alkotott saját véleménye alapján gyűjt, ami persze erősíti a kutatói szabadságot, ám az így gyarapodó gyűjtemények továbbra sem lesznek egymással harmó