Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
38 Fejős Zoltán Feest más összefüggésben kifejtett tétele, miszerint a múzeum kulturális dokumentumok gyűjteménye (Feest 1993. 90; vö. Parezo 1996), vagyis mondhatjuk: nem szűkén véve tárgyakat gyűjt, hanem alapvetően kulturális információkat halmoz fel és tárol. A tárgyak természetesen elengedheteden kellékei és pótolhatadan információi az emberi tevékenységnek, a kulturális, a társadalmi viszonyoknak, de önmagukban csak korlátozott érvényességűek annak ellenére, hogy az emberi viselkedés és kommunikáció átfogó elmélete elképzelhetetlen a tárgyak nélkül (Schiffer 1999). Az „önmagukban” való lét ugyanakkor azt jelenti, hogy tüzetes elemzést, azaz információfeltárást igényelnek például anyagáról, technikájáról, koráról s természetesen használatáról vagy más példányokkal való kapcsolatáról. A néprajzi tárgyakban fölhalmozódott tudás csak a kontextus ismeretével együtt alkalmazható tudás. Ebből pedig az következik, hogy bármely etnográfiai múzeumnak, így a Néprajzi Múzeumnak is tevékenységét, szemléletét egyaránt át kell alakítania, s e belátás szerint kell azt megszerveznie - természetesen megőrizve mindazt a tapasztalatot, hasznosítható eljárási rendet, amit az eddigiekben kialakított, de nem engedve az ezzel ellentétes rutinok hatásának. Tágítva a kört, a Néprajzi Múzeum működésének elemzésekor fontos magyarázókeret a múzeum viszonya a magyar néprajz egészéhez. Változó szakmai helye és funkciója önmagában is tanulságos (a részletekhez lásd Kósa 1989), de ezúttal azért érdemel figyelmet, mert az meghatározza az intézmény teljes belső működését is. Két oldala van ennek a kapcsolatnak; egy gyakorlati s egy elméleti. A gyakorlati szempont első látásra nem számít jelentősnek, pedig nem lehet ettől sem eltekinteni, ha a múzeum tevékenységének különféle irányait értékeljük. A Néprajzi Múzeum működésében jól kimutatható annak hatása, hogyan alakultak a magyar néprajzi kutatás intézményi feltételei, hogyan változott az intézmények hierarchiája, anyagi ellátottsága, a tudományos és társadalmi presztízse, miként épült ki és módosult a közönséggel, a társadalmi nyilvánossággal való kommunikáció, hogyan bővültek ennek lehetőségei és megoldásai stb. Ez a szakmai kapcsolatháló mindig is befolyásolta a Néprajzi Múzeum saját tevékenységét. Ismeretes, hogy a magyar(országi) néprajz intézményesülésében meghatározó szerepet játszott a múzeumi gyűjtemény kialakulása, szervezeti megerősödése. A tudománytörténet szerint ez a nemzetközi gyakorlathoz hasonlóan alakult, így a magyar néprajznak is megvan a maga „múzeumi korszaka” (Feest 1993; Maure 1993; Fowler-Fowler 1996. 130-131). Az egyeden intézmény léte ugyanakkor korántsem volt ideális, sem belülről, a személyi feltételek, a szakemberek száma, az anyagi források dolgában, sem a néprajz egész fejlődése szempontjából. Önálló kutatóintézet alapítását vetette fel, mint láttuk, Semayer Vili- báld az embertan alapján, majd 1920-1921-ben Sebestyén Gyula (Sebestyén é. n.). Ellentmondásoktól, személyes ellentétektől nem mentesen, de ezt az igényt fejezte ki a Solymossy Sándor és a múzeum közötti 1927-es vita is (Viski 1927a; 1927b; Solymossy 1927; Bátky 1927c), Itt elsősorban a folklórkutatás intézményi bázisának, archívumának kialakítása körül csaptak össze a vélemények. A múzeum kontra más intézmény ésszerűden szembeállítását elutasító Bátky utóbb a tárgyi vizsgálatok kiteljesítése érdekében maga is fontosnak látta egy „néptanulmányi központi kutató intézmény” felállítását az akadémia égisze alatt, mely nagyszabású néprajzi kutatások szervezését vállalhatná, vagyis a néprajzi munka komolyabb kibővítését (Bátky 1933c). A tisztán „múzeumi korszak” után következett 1929-től a rendszeres egyetemi oktatás megindulása, majd a katedrák megszervezése, de ez még csak kiegészítette, nem ellensúlyozta a múzeum szerepét. Olyannyira nem, hogy a 2. világháború után az önállóvá vált Néprajzi Múzeum jelentősen megerősödött, több mint két évtizeden át a magyar
