Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Gráfik Imre: Mesterséggyűjtemény

két darab kivételével - csupán ütőfák képviselték. Ez az a tény, amely a műhelyfelszerelés megszerzésének jelentőségét növeli. Megszerzése beleillik a gyűjtemény gyarapításának többéves tervébe, éspedig abba, hogy a már képviselt műhelyeket, felszereléseket, mesterségenként teljessé egészítsük ki.” (Molnár 1967. 307.)

A korábban idézett tárgygyűjtési beszámolókban megfogalmazódott műhelyközpontú muzeológiai program, gyűjteménygyarapítási törekvés - részben összefüggésben a megnövekedett kiállítási igényekkel - bizonyos korlátozó körülmények ellenére napjainkban is érvényes.

Eközben azonban nem került meghatározásra a magyar muzeológiában, hogy mely mesterségek, kézműves-tevékenységek- esetleg az úgynevezett kihaló mesterségek? - fő vagy netán kizárólagos gyűjtője a Néprajzi Múzeum (Gráfik 1980). Ez természetesen nem feltétlenül szükséges, bár éppen a kézműveskataszter akár ebbe az irányba is befolyásolhatta volna a hazai muzeológiát. A nagyobb problémát az jelenti, hogy a kézműveskataszter által használt egyes megfogalmazások részben nem pontosan informálnak, részben bizonyos adatokat homályban hagynak. Arra gondolunk például, hogy vajon minden esetben azonos tartalmú- ak-e a kidolgozott fogalmak: „teljes műhely”, „kis kiegészítés”, „hiányos műhely”. Kidolgozott műhelyfelszerelés-normatíva hiányában kérdéses lehet - csak a Néprajzi Múzeum mesterséggyűjteményénél maradva hogy például miként minősítsük a kataszterben feltüntetett - de darabszámmal nem adatolt - kollekciókat (lásd 6. számú táblázat; az x jelzetű, úgynevezett kváziműhelyek tételszámai egyrészt rendkívül nagy eltéréseket mutatnak, másrészt további azonosításra, illetve pontosításra szorulnak).

Eltekintve egy-egy adott gyűjteményi egység (kvázi műhely) tárgyakban megnyilvánuló, kisebb-nagyobb mértékű egysíkú voltától - melyek szélsőséges esetben, például ha túlzottan dominálnak a kollekcióban az azonos típusú és funkciójú tárgyak, nem is teszik lehetővé a kollekció műhelyértelmezését - azt látjuk, hogy - különösen egyes kézműves-tevékenységeknél - lehetséges egy minimális és egy kiterjesztett felszereltség, mely egyaránt lehetővé teszi a mesterség folytatását. Egy-egy mesterség, kézműves-tevékenység dokumentálása, valamint megjelenítése szempontjából tehát a muzeológusnak komoly felelőssége van abban, hogy mit és mennyit gyűjt be. Ez a kérdés különösen előtérbe kerül a szabadtéri néprajzi múzeumok műhelybemutatási, rekonstrukciós programjainál, ahol előfordul, hogy egy teljes műhely- felszerelést több helyről kell összeválogatni, illetve megvásárolni (BOROSS 1974. 114-115).

Komoly tanulsággal szolgál, ha e vonatkozásban kiterjesztjük figyelmünket a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum anyagára. A részben már megvalósított műhelyek, műhely- és üzlet-, illetve boltszerűen bemutatott mesterségek, részben pedig a nyilvántartási adatok szerint az alábbi kézműves-tevékenységeket viszonyíthatjuk saját anyagunkhoz (lásd 7. számú táblázat).

Úgy vélem, hogy további összehasonlító vizsgálatokra és műhelyrekonstrukciós munkálatokra van szükség egy megközelítően teljes és a különböző szakmai, muzeológiai körök konszenzusát is biró vagy legalább a többség számára elfogadható úgynevezett műhely- normatíva felállításához. Természetesen, ha ez sikerülne is, számolni kell azzal, hogy egy ilyen műhelynormatíva mesterségenként más és más. E vonatkozásban egyetértőén idézem fel Szilágyi Miklós lektori véleményében megfogalmazott gondolatait: „Egyrészt vannak kevéssé és vannak nagyon szerszámigényes mesterségek, illetve műhelyek. Másrészt ugyanazon mesterség műhelye - a tehetősség és a megrendelői kör igényessége függvényében - lehet maximálisan felszerszámozott és lehet még elfogadhatóan, a működő képességet nem vészé344 Grafik Imre

_____