Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
34 Fejős Zoltán A társadalomtudományi szemlélet újabb irányai főként a társadalmak működését, szerkezeti vonásait, dinamikáját, kommunikációs és szimbolikus viszonyait szándékoznak megérteni, magyarázni. A múzeumi tevékenységben ennek lehetséges előmozdítója az empirikus társadalomvizsgálat, a jelenkortörténet, a szociológia, művelődésszociológia lágyabb módszerei, de mindenekelőtt a kulturális antropológia vagy szociálantropológia s legutóbb a mindezeket jószerével egybefoglaló, de egyben több irányzatot mutató „új anyagi kultúra kutatás” (Fejős 1999; 2000c), melyek eltérő mértékben ugyan hatással vannak a kutatói szemléletre, de a muzeológiai tevékenységben áttörést eddig nem eredményeztek. Többször felmerült jelenkorkutató részleg vagy a modern társadalom egyes rétegei, csoportjai életmódjának, tárgyi világának jelenkori dokumentációs munkája (például Hofer 1972), anélkül hogy ez a múzeum beállítottságát, anyagcsoportosítási elveit stb. érdemben befolyásolta volna. Ilyen kísérletek legföljebb kisebb tárgyegyüttesek beszerzéséhez vagy egy-egy kiállításhoz vezettek.21 Az alapkérdés továbbra is nyitott: milyen korrekciók tehetők a művelődés- és kultúrtörténet nyomvonalát követő és azt egyben megvalósító, kiteljesítő múzeumi munkában; érvényesíthető-e - ha igen, akkor hogyan - az általános s egyben az újabb irányzataiban különböző lehetőségeket tartogató társadalomtudományi szemlélet az elsődlegesen a tárgyak feldolgozásán alapuló tudományos, interpretációs múzeumi tevékenységben? Nyilvánvaló, ma ez a néprajz és a kulturális antropológia egészét átható probléma, ugyanakkor sajátos kérdéseket vet fel múzeumi vonatkozásban. Általános tapasztalat, hogy a mai, a kortárs élet megnyilvánulásait illető gyűjtések minduntalan problémákba ütköznek. Úgy látszik, a múzeumi megőrzés mint múltra vonatkozó tevékenység (múltorientáció) és a jelenkori gyűjtés (jelenorientáció) összehangolása a gyűjteményfejlesztés alapvető nehézsége (Hooper-Grenhill 1992. 22), amivel a múzeumok nehezen vagy egyáltalán nem tudnak megbirkózni sem elméletileg, sem a konkrét feladatok megnyugtató kijelölésében. A néprajzi, antropológiai múzeumok világszerte szembesülnek ezzel a problémával, miután az objektív körülmények átalakulása miatt megváltoztak a bevett mederben ható múltorientáció feltételei, módosultak a szaktudomány alapvető kérdésföltevései. Ugyanakkor ez az a múzeumtípus, mely az eddigi gyakorlata alapján, valamint elméleti okokból talán a leghivatottabb a körülöttünk zajló mindennapi élet múzeumi módszereket követő tanulmányozására, reprezentációjára. A szükségesség belátásának korlátáit jól jellemzi, hogy a mai viszonyok vizsgálatát szorgalmazó kampányok a svéd SAMDOK programot s néhány más kisebb kísérletet (Rosander 1980; Szabó 1984; Silven-Garnert 1996; Rogan 1992; Fenton 1995; Göüwald-Klages 1996; Pizzorni 1996; Varine 1996; Kuhn-Lud- wig 1997; Müller 1999) leszámítva mindeddig kevés gyakorlati eredménnyel jártak, bár a megszületett teljesítmények így is nagy jelentőségűek. De tény, nem sikerült megállapodni a jelenkori néprajzi tárgy fogalmában, még annak kijelölését elősegítő lehetséges gondolkodási irányok körében sem. A jelenkori viszonyok jellemzésére felhasználható információk kiterjedésének szükséges meghatározása, a kutatási módszerek megállapítása is még a jövő feladata, legalábbis Svédországot leszámítva világszerte, de Magyarországon különösképpen. A Néprajzi Múzeum anyagának tagolása 125 év alatt változatosan alakult, miközben érthető módon meg is szilárdult, s öt évtizede alapvetően azonos rendet követ. Xántus 21 Az 1980-1990-es évek példái közül említést érdemel az Utunk, életünk című, az 1945 utáni életmódváltozásokat bemutató 1985-ös kiállítás, a mai karácsonyfadíszek kamarabemutatója 1988-ban, valamint A vidék polgárosodása - áj szerzemények a Néprapá Múzeum gyűjteményeiben 1980-1989 című kiállítás 1989-ben.
