Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Gráfik Imre: Mesterséggyűjtemény
Mesterséggyűjtemény 331 Tekintettel arra, hogy a magyar néprajzkutatásban fentebb hivatkozott szemlélet- váltás, valamint az önálló mesterséggyűjtemény életre hívása, továbbá a múzeumi nyilvántartás új rendszerének bevezetése csaknem egybeesett, célszerű és indokolt a gyűjtemény gyarapodására és összetételére vonatkozó pontosabb és részletesebb információkat is külön-kü- lön tárgyalni, mégpedig egy úgynevezett mesterséggyűjtemény előtti és utáni korszakban. Az ily módon feltárt adatok és tendenciák összevetése, illetve összehasonlítása választ adhat azokra a kérdésekre, amelyek a mesterséggyűjtemény, illetve az abba sorolt tárgyak múzeu- mi-muzeológiai pályafutásával, azon belül különböző területeken és szinteken való hasznosításával függnek össze. A 2. világháború után kialakított gyűjteményi struktúra (Balassa 1954b; Selme- czi Kovács 1989) és az ezzel kapcsolatos gyűjteményelhelyezési gyakorlat, azaz a tematikus gyűjteményeknek különálló raktárhelyiségekbe való elhelyezése a mesterséggyűjtemény szempontjából jelentős következményekkel járt. Részben megerősödött az a korábbi szemlélet, hogy egyes mesterségek tudományos interpretálásánál, illetve a tárgyi emlékanyag muzeoló- giai kezelésében elvált egymástól a műhely, azaz a szerszámkészlet és a nyersanyag, valamint a késztermék. Ennek „eredményeként” egy-egy mesterség műhely része, illetve annak tárgyi anyaga a mesterséggyűjteménybe, ugyanezen mesterség késztermékei pedig praktikus (például nyilvántartási, műtárgykezelési, műtárgyvédelmi) megfontolásból más (például a kerámia-, a textil- és viselet-, a gazdálkodás-, a bútor- és világítóeszköz-, a közlekedés- stb.) gyűjteményben kerültek elhelyezésre. Másfelől olyan kutatási programok indultak be, melyeknek komoly hatásuk volt a Néprajzi Múzeum gyűjteménygyarapítási tevékenységre is (Domonkos 1974; 1978). Itt ugyan el kell ismernünk, hogy a kézművesség kutatásának országosan generáló szervezete nem a néprajzi muzeológián, még csak nem is a néprajztudományon belül jött létre. Az 1970-es évek elején alakult meg a Veszprémi Akadémiai Bizottság (VEAB) Kézművesipar-történeti Munkabizottsága a legkülönbözőbb tudományterületek (néprajz, történelem, levéltár, könyvtár, helytörténet, technikatörténet, gazdaságtörténet, művészettörténet) művelőinek köréből. A résztvevők rendszeres kutatásaikkal megsokszorozták a téma dokumentációs anyagát és publikációinak számát (Éri-Nagy-Nagybákay 1975-1976; Domon- kos-Kiss-Nagybákay 1986; Nagybákay 1983; Domonkos-Nagybákay 1992). A Kézművesipar-történeti Munkabizottság kataszterei alapján megközelítő pontosságú képet kaphatunk egyrészt a mesterségek körére, másrészt e tevékenységek - főként tárgyi - emlékanyagának a magyarországi közgyűjteményekben őrzött mennyiségére nézve. Az elérhető források felhasználásával elkészített háromnyelvű mesterségnévszótár 356 magyar mesterségelnevezést (ezeknek 150 változatát, tehát összesen 506 magyar nevet), 316 német mesterségelnevezést (127 változatot, összesen 443 német nevet), 281 latin mesterségelnevezést (302 változatot, összesen 583 latin nevet) tartalmaz. Tehát e három nyelven összesen 1532 mesterségelnevezést (amelyből 579 a változat) tartalmaz a 19. század közepéig, a gyáripar nagyobb méretű elterjedése előtti időkig a Magyarországon előforduló kézművesmesterségekről. Meg kell azonban jegyezni, hogy: „A Kézművesipari Mesterségnév Szótárba belekerült azonban néhány nem kézművesipari mesterségnév, foglalkozás megjelölése is. Ezt a céhkataszter szempontjai tették szükségessé. A céhkataszter ugyanis nemcsak a kézműves céheket vette számba, hanem általában a céhes szervezettel (kiváltságlevéllel) rendelkező más szakmákat, foglalkozásokat is, mint például juhász, pásztor, vendéglős, a kereskedők különböző fajtái, zenész, szépíró, vőfély. A szótár összeállítása során természetesen nemcsak a cé-
