Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Gráfik Imre: Mesterséggyűjtemény
Mesterséggyűjtemény 329 kamód a háziiparon keresztül öröklődött kézműveseinkre és mesterembereinkre, sőt gyakran ők maguk is a népből váltak ki s ha kiváltak is, továbbra is közte élnek, vele azonos életformában és szemléletvilágban s az ő számára dolgoznak, legtöbbször nem is állandó iparszerűen, hanem csak alkalmilag, mellékfoglalkozásként.” (BáTKY 1933b. 306.) Ide kívánkozik az egyes alfejezetcímek részletes tartalmi leírása, az ugyanis csaknem teljesen átfogja a mai mesterséggyűjtemény anyagát (A fa megmunkálása, Az agyag feldolgozása, Bőrgyártás, A gyapjú feldolgozása, Növényt szálas anyagok feldolgozása, Tülök és szarv feldolgozása, Gyertyamártás, Szappanfőzés, Bábosság). Ugyanakkor egyes tárgykörök, melyek itt kerültek tárgyalásra, a későbbiekben nem képezték a mesterséggyűjtemény anyagát, például az agyagfeldolgozás tárgyai a kerámiagyűjteményben, a pásztorművészet tárgyai az állattartás-pásztorművészet gyűjteményben, valamint a kosárgyűjtemény anyaga. A gyűjtemény anyagát képező, ám a Bátky-féle fejezetből hiányzó mesterségek, illetve tárgyak főként a Györffy által írt Viselet fejezetben szerepelnek, ilyenek például a fésűs, kékfestő, szűrszabó, szabó, gombkötő, csizmadia (Györffy é. n.). Néhány kisebb jelentőségű mesterségről is más fejezetekben esik szó, ilyen a csipke- és fémmunka (Viski 1933b), illetve a hangszerkészítés (Kodály 1937). A magyarság néprajza illusztrációi alapján - melyek túlnyomó többsége a Néprajzi Múzeum anyaga alapján készült - az a tény derül ki, hogy a két világháború között a Néprajzi Múzeumban a fazekasság, a szűcs- és a szűrszabómesterség kapott kitüntetett figyelmet. A múzeumban gyarapodó tárgyi anyag múzeumi kezelésének gyakorlatára a két világháború között hatással volt a magyar kutatók külföldi múzeumokban szerzett tapasztalata is. Főként skandináviai (svéd és finn) tanulmányutak hatása alatt fogalmazódtak meg K. Kovács László néprajzi muzeológiáról és a néprajzi gyűjtés módszertanáról írott gondolatai (KOVÁCS 1939a). Mint azt a szerző kifejti: „A magyar tárgyi néprajzi kultúrát, jobb áttekintés végett és a gyűjtés megkönnyítése céljából 15 főbb csoportra osztjuk. A beosztás nem törekedett arra, hogy pontosan körülhatárolt csoportokat állítson össze - amit az anyag természete úgysem tenne lehetővé hanem az anyag általános természete szerint állítottuk fel az egymásba fonódó tizenöt csoportot...” (Kovács 1939a. 27.) Ebben a besorolásában a X. csoport a Mesterségek anyagát foglalja magában. A részletesebb kifejtés több olyan tevékenységre, mesterségre irányítja rá a figyelmet, amelyek korábban kimaradtak a néprajzi érdeklődés és gyűjtés köréből, például „a kőfeldolgozás (kőedény, malomkő, köszörűkő stb. készítése); fafeldolgozás (kerékgyártó, asztalos, ács, barkácsoló emberek, faragó molnárok stb.); fémfeldolgozás (kovácsmesterség, csengőöntés stb.); agyagfeldolgozás (fazekasság, vályogvetés stb.); fonásszövés (a kender és a len törése, elkészítése, fonása és szövése); bőrfeldolgozás (bőrcserzés, szűcsmesterség stb.); olajütés, őrlés, szaru, szőr, csont feldolgozása (fésűs, szitakészítő és gombkötő stb.)”, valamint a hentesek és mészárosok, szappanfőzők, gyertyamártók, mész- és kátrányégetők (Kovács 1939a. 41). Ami a lehetséges háziipari tevékenységeket, „népi” kismesterségeket vagy akár csak a céhekbe tömörült s a parasztságot, falvakat, mezővárosokat ellátó mesterségeket illeti, az eddig megemlített munkákban a felsorolás nem tekinthető teljesnek. Ennek igazolására elég utalni azokra a feldolgozásokra, melyek a két világháború között már a néprajzkutatás rendelkezésére álltak (Frecskay 1912; Szádeczky 1913).
