Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Gráfik Imre: Mesterséggyűjtemény

328 Gráfik Imre

felidézése is, de különösen figyelmet érdemlő az alábbi részlet: „A kisipar persze igen sokféle és egyes ágazataiban felette különböző fejlettségű. Múzeumunknak jelenlegi állapotában nem lehet feladata, hogy minden ágazatot bemutasson, arra külön múzeum kellene.” (BáTKY 1922a. 23.) A későbbiekben megtudjuk, hogy a kismesterségek köréből az egyik fülkében a szűcsmesterség teljes szerszámkészségét, egy másik helyen egy fazekasműhelyét, a 147. szekrényben kékfestő, a 146. szekrényben bábsütő minták vannak, s a céhemlékek gyűjteménye elég gazdagnak mondható. Ugyanekkor a kádárság szerszámai a szőlőművelés csoportjában (7. tér: mezőgazdaság) kerültek bemutatásra (Bátky 1922a. 23-24).

Újabb támpontot jelent a gyűjteményi anyag csoportosításában, mégpedig annak ismét kiállításon való megjelenítését tekintve, az 1929-ben megjelent újabb Kalauz (Bátky 1929). Az új (ámde továbbra is csak ideiglenes épületben) felállított állandó kiállításon és a vezetőjében már önálló tematikus egységként jelent meg a fazekasság (5. terem). A felföldi öltözetet bemutató 4. teremben egyfajta alegységként 4 szekrényben és két táblán, valamint szabadon a fonás-szövés eszközei, tárgyai kerültek kiállításra, de itt találhatók a - későbbiekben részben az állattartás-pásztorművészet gyűjteménybe került - mosósulykok és a mángorlók is. Tanulságos idézni a kapcsolódó kommentár kisebb részletét, mely szerint: „Ezek a szerszámok... két, egyrészt tudományos, másrészt népművészeti oldalról érdekelnek bennünket. A tudomány érdeklődése onnan ered, hogy ez az ősi asszonyi munkakör, a fehérnép (»vászoncseléd«) konzervatív felfogása miatt, seregestől őrizett meg a tudományos vizsgálódás számára értékes eljárásokat, szerszámokat és hozzájuk fűződő nyelvkincset, a népművészeté pedig onnan, mert javarészüket férfi nép készíti az asszonynépnek, legény a leánynak. Tág tér kínálkozik tehát a faragásra és más díszítésmódra. Való igaz, hogy nincs még ilyen szerszámsorozatunk, mely ezzel e tekintetben vetekedhetne.” (Bátky 1929. 27; kiemelés az eredetiben.)

A kiállítás 6. termében kerültek elhelyezésre Mesterség, céh főcím alatt azok a tárgyak, eszközök, készítmények, melyek valójában a paraszti háziiparból kifejlődött, úgynevezett kisiparnak állítottak emléket. A kiállítási vezető itt is figyelmet érdemlő magyarázattal szolgál: „Még a tanult falusi, sőt kisvárosi iparos is, féllábbal paraszt, mert mesterségét csupán télen folytatja, nyáron meg gazdálkodik. Ebből a rendből származván, ennek körében élvén és neki dolgozván, magától értetődik, hogy a kisiparosság egyes fajtái, sokszor kényszerűségből is, letéteményesei, de fordítva, irányítói is a konzervatív népi ízlésnek és hagyományoknak. A kisipar persze igen sokféle és különböző fejlettségű. Gyártmányaival eddigi szemlénkén is találkoztunk. [...] A középkor folyamán az iparosok, tudjuk királyi engedéllyel szigorúan zárt, jelentékeny jogokkal felruházott, s ezek gyakorlásában szertartásos egyesületekbe, u.n. céhekbe tömörültek. A céhrendszer nálunk 1872-ben szűnt meg, s tárgyi emlékei múzeumokba kerültek.” (Bátky 1929. 30-31; kiemelés az eredetiben.)

Gyűjteményünk tartalmi, tematikai formálódása szempontjából is fontos az első jelentős néprajzi összefoglalás vonatkozó fejezete. A magyarság néprajza első kötetének Mesterkedés című fejezetét is Bátky Zsigmond írta (Bátky 1933b). Bevezető gondolatai nem mentesek az 1930-as évek „paraszti romantikájától”, amikor is így ír: „Mondanunk sem kell, hogy népünk megismerése szempontjából mind e mesterkedések közül azok a legfontosabbak, melyek mai napig is házimunkák maradtak. Azok a holmi érdekelnek tehát elsősorban, melyeket népünk ősi hagyományaihoz ragaszkodva ma is maga készít a saját használatára. Nem rekeszthetjük ki azonban teljesen vizsgálódásunk köréből a kézművesség s iparosság termékeit sem, hisz lényegükben legtöbbször ezek is népi munkák. Képesség és mun