Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)

I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Rékai Miklós: Táplálkozásgyűjtemény

Táplálkozásgvűjteme'ny 311

xionpolcokon, típusonként elrendezve, az apróbb vagy borulékonyabb tárgyak szekrényekben, jól áttekinthető rendben találhatók. A jelenlegi elrendezés - bár kissé zsúfolt - a meg- őrizhetőséget jól szolgálja, alapvető átalakítására nincs szükség.

Állagvédelmi szempontból a táplálkozásgyűjtemény állapota alapvetően jó. Néhány tárgycsoport helyzete azonban nem megnyugtató. A dongás edények - különösen az egyszerűbb és archaikusabb kivitelűek - idővel a száradás következtében szétesnek. Ugyanez mondható el a kéregedényekről is. A bőrből készült tárgyak konzerválása megoldatlan.

Már Jankó János is történeti forrásként kezel- A gyűjtemény ismertsége, te a múzeumi tárgyakat (Balassa 1968. 22).

szakirodalmi feldolgozottsága, Ennek a követelménynek azonban a gyűjtemény meghatározó tárgycsoportok jelenlegi állapotában csak korlátozottan felel

meg. Ennek akadálya a szisztematikus gyűjtések hiánya mellett a más gyűjteményekkel való összefüggések feltáratlansága. Igazán tartalmas kutatások azonban más forráscsoportok bekapcsolása révén lennének végezhetők. Elsősorban a társadalomtörténet forrásaira (például inventáriumok) gondolok.

A gyűjtemény szakirodalmi szempontból alapvetően feltáradan. Ez nem is csodálható, hiszen csak egyes tárgytípusok morfológiai jellemzői kutathatók jelenlegi összetétele alapján.

A gyűjtemény szakirodalmi feltárásának egyik legkorábbi példája Madarassy László rövid írása a Néprajzi Értesítőben az ivóharangról (Madarassy 1906).

Bátky 1909-ben megjelent írása a tűzikutyáról, szintén a Néprajzi Értesítőben, meghatározza a tárgycsoport alapvető funkcióját - a tüzelőanyag levegőhöz juttatását, majd később a nyárs tartását eredetét, földrajzi elterjedtségét (BÁTKY 1909b). A gyűjteményben akkor található 44 darab példány morfológiai jellemzését is olvashatjuk itt. A hazai tűziku- tyák a Dunántúlról, Körmöcbányáról, Torockóról és Erdély más területeiről valók, amelyek talán német hatásra készültek.

Másik fontos tárgycsoport, amely szakirodalmi érdeklődést váltott ki, az ivócsanak. Bár ezek főleg az állattartás-pásztorművészet gyűjtemény pásztorművészeti anyagában találhatók, meg kell említeni Bátky közleményét, mert ebben számos európai és más földrészekről való hasonló tárgyról is szól (BÁTKY 1928b). A tárgycsoport kialakulásáról, funkcionális és népművészeti jellemzőiről Füzes Endre értekezik a pécsi múzeum évkönyvében (Füzes 1962). Ebből kiderül, hogy ez a pásztorkészség átmenetet képez a nyeles kanál és a füles pohár között, sajátos kettős funkciót töltve be.

Az 1970-es évek közepén Az elvetett búzától a kenyérig címmel átfogó kiállítás munkálatai kezdődtek a múzeumban. Ez Kodolányi János és Gráfik Imre rendezésében Nagy- Britanniában lett vándorkiállítás. Ez képezte előbb a Szántóföldek üzenete; majd később A magyar konyha cimű kiállítás alapját. Ez utóbbi katalógusából (Hoffmann-Molnár 1982) látható, hogy ez az első kísérlet a magyar népi táplálkozás átfogó értelmezésére. A gazdag tárgyi és fotódokumentáció a 19-20. századi paraszti konyhán használt alapanyagok előállítását, az étkezés ünnepi és hétköznapi alkalmait, ezek tárgyi kultúráját, recepteket, a heti és napi étrendet mutatta be a háttérben álló társadalmi folyamatok értelmezéséhez szükséges statisztikai adatokkal együtt.