Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Rékai Miklós: Táplálkozásgyűjtemény
Tdplálkozdsgyűjtemény 309 Molnár Máriával közösen végzett szatmári kutatásait a Néprajzi Értesítő 1966- ban mutatta be (Morvay-Molnár 1966). A tanulmány bevezetője a tárgygyűjtés valameny- nyi elméleti problémáját felveti a történeti változásoktól a regionális különbségek értelmezéséig, a néprajzi tárgy forrásértékétől a társadalmi rétegződés jelentőségéig, A kutatott terület szakmai szempontból korábban mellőzött régió, a reliktumterületek számos jellemzőjét mutatja. A különböző üzemtípusok tárgyi kellékeinek elemzése az emberi emlékezet számára akkor még elérhető 19. század közepi állapotoktól a 20. század közepéig terjedő időszakra terjed ki. Tekintettel a régió sajátosságaira, ez az időszak a kapitalista viszonyok és a helyi paraszti árutermelés kiteljesedésének kora, nagyjából egyenletes iramban. A szerzők alapvető megállapítása, hogy a vizsgált települések tárgyi kultúrája elsősorban térben és időben differenciált, a társadalmi rétegződés csak kevéssé hagyott rajta nyomot. Ezt a különböző tárgyak és tárgycsoportok formai és funkció szerinti elemzése révén állapították meg, A tárgyak funkció szerinti viszonyát a korábban Fél Edit és Hofer Tamás által javasolt szempontok szerint határozták meg (munkafolyamatok szerinti tárgycsoportok, alkalmi társulások, funkció- váltások stb., Fél-Hofer 1964). Alapvető megállapításuk, hogy a használó szemében a tárgy szépsége azonos annak használhatóságával. A tanulmány végén katalógusszerű elrendezésben szerepel az 572 gyűjtött tárgy, a készítés körülményei - vagy a megszerzés módja -, és anyaguk szerinti csoportosításban szerepel valamennyi, a további kutatást megkönnyítő adat. A magyar néprajz történetének egyik legnagyobb vállalkozása volt a Magyar néprajzi atlasz (Barabás 1987-1993). A több száz térképlap közül 23 foglalkozik a táplálkozás tárgyaival (lásd 1. számú melléklet). Bár az egyes témák kiválasztása komoly elméleti megfontolásokat követően történt, az esedegességek és aránytalanságok így sem voltak elkerülhetők. Különösen súlyos hiányossága, hogy a kutatópontok között csak olyan települések szerepeltek, amelyek lakossága a magyar etnikumhoz sorolható. Ennek ellenére máig az adasz jelenti a legfontosabb segédeszközt néhány tárgytípus földrajzi elterjedésének meghatározásához. A táplálkozáskutatás legfrissebb hazai eredménye a Magyar néprajz sorozat Életmód kötetében Kisbán Eszter tanulmánya (Kisbán 1997). Ez az alapvetően a kulturális változások trendjeit bemutató munka a magyar táplálkozáskultúra öt periódusát határozza meg, mindvégig következetesen az elit és a paraszti társadalom kölcsönhatásai alapján. Ez a logika érvényesül az ételválaszték bemutatásában is, a korábban kialakult tematikus rendben (lásd Morvay 1962a). Külön fejezet foglalkozik az étkezések napi rendjével és az ünnepi étkezés jelenségeivel. A táplálkozáskultúra kutatása Európában kialakult tematikájának megfelelően (lásd Wiegelmann 1967) önálló téma az asztali etikett problémája. A tanulmányt a hazai újkori táplálkozásszerkezet táji tagolódásának vázlata zárja. Ez a történelmi tabló, ahol lehet, mindvégig következetesen megmutatja a táplálkozáskultúra változásainak hátterében zajló társadalmi folyamatokat, a demográfia, a táplálkozásstatisztika, az árszabások, a küLönböző útleírások és más történeti források alapján. Ugyanakkor a tanulmányból hiányoznak a táplálkozás tárgyaiból leszűrhető tanulságok. Ennek az az oka, hogy az ilyen típusú gyűjtemények (mint amilyen a táplálkozásgyűjtemény) a periodizáció kérdéseihez, a polgárság vagy az elit tárgyi kultúrájához, a kultúra táji szerkezeteinek problémájához, de általában még az asztali etikett jelenségeihez is csak kevéssé tudnak hozzászólni. Jól látható ebből, hogy a hazai közgyűjteményekben található, a témába vágó kollekciók gyarapításuk esetlegességei miatt a táplálkozáskutatás számára alig nyújtanak adalékokat.
