Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
30 Fejős Zoltán 1993; Hofer 1994b; Molnár 1994; Fejős 2000c) már a tárgygyűjtésnek és -értelmezésnek napjainkban előtérbe kerülő dilemmáit érintik, s mint ilyenek nem a tárgyi emlékanyag eddigi gyarapításának elveit, automatizmusait magyarázzák és értelmezik, hanem jövőbeli stratégiáinak lehetőségeit firtatják. Ez a tanulmány mint a kötet bevezetője, mely Szempontok a Néprajzi Múzeum a vállalkozás fontosabb közös pontjait hivatott formációs folyamatairól kijelölni, nem adhatja a gyűjteményeket ismertető tanulmányok szintézisét. Az összegzés további feladat lesz. Ennek ellenére nem lehet megkerülni néhány általánosabb szempont felvázolását, melyek újabb kontextust, további értelmezési keretet adnak a tanulmányokhoz. Kényszerű korlátok miatt öt, egyenként is több irányban végiggondolható, de egymással szorosan összefüggő kérdést vetek fel, nem azonos mélységben és terjedelemben, anélkül hogy bármelyiket is kimerítően taglalnám: 1. a Néprajzi Múzeum gyűjteményei egészének jellege; 2. az anyag intézményi tagolásának problémája; 3. a szerzeményezés alakulásának néhány kérdése; 4. a Néprajzi Múzeum változó helye a magyar néprajz egészéhez viszonyítva; 5. az intézmény s gyűjteményei a „külvilág”, a szakmainál tágabb nyilvánosság összefüggésében. Már fentebb szó volt róla, a gyűjtemények tagolódása amellett, hogy láthatóan rendszerint gyakorlati okokkal függ össze, szerves következménye tudományos előfeltevéseknek. Az anyag természetesnek vett csoportosítási módjai vagy a raktározási feltételek kötöttségei, praktikus indokokkal magyarázott megoldásai akkor válnak kérdésessé, ha szembesítjük az ismert képet más létező vagy lehetséges mintákkal. Erre a Néprajzi Múzeum történetéből is vehetünk példákat. A megjelölt két első kérdéskör ezt, az anyag összetételét, annak jellegét érinti, az utolsó pedig kívülről ad ehhez keretet, a kapcsolódások kontextusát. A Néprajzi Múzeum gyakran hangsúlyozott kivételes adottsága, hogy a magyar és a nemzetközi néprajzi anyag itt egy múzeumon belül található. Valóban ismert tény, hogy Európában rendszerint külön múzeumok alakultak a nemzetállamok saját népi kultúrájának megörökítésére és a gyarmati népektől származó tárgyak gyűjtésére. De a Néprajzi Múzeum kivételessége mégis viszonylagos, mert másutt is vannak olyan múzeumok - noha kisebb méretekben, mint Budapesten -, ahol a saját anyag mellett távoli népek vagy más európaiak kultúrájának tárgyai is megtalálhatók, így például Varsóban, Krakkóban, Ljubljanában vagy Bécs- ben, ahol az Österreichisches Museum für Volkskunde őriz európai néprajzi anyagot is - kivéve magyart. Ismeretes, hogy Párizsban a Musée de l’Homme sajátos ellenpélda: itt a nagy tengerentúli gyűjtemények mellett némileg az európai népi kultúrákra s 1937-ig, a Musée National des Arts et Traditions Populaires megalapításáig a franciaországira is kiterjedt a figyelem, legalábbis eddig így volt, mivel az egész párizsi rendszer átszervezés alatt áll (Segalen 1999). Ennek kapcsán el szokás mondani a történetet: a Néprajzi Múzeum alapjait Xántus János délkelet-ázsiai gyűjteménye vetette meg, s azzal, hogy őt mint a Néprajzi Osztály első kinevezett igazgató őrét megbízták az 1873-as bécsi világkiállítás magyar anyagának összegyűjtésével, létrejött a kettős gyűjtőkör lehetősége. Igen ám, de a világkiállítási anyag csak jóval később került a Néprajzi Osztályhoz az Iparművészeti Múzeumtól, s kezdetben felettébb esetleges volt a magyar anyag gyarapodása, bár ezt Xántus maga is szorgalmazta, többek között az ezredéves kiállítás kapcsán (Xántus 1892). Sőt az adatok azt is mutatják, hogy Xántus eredetileg a kéttípusú anyagnak külön-külön képzelt el önálló múzeumot. Kezdetben meglehetősen esetleges tényezők és különböző mellékkörülmények véleden egybejátszása,
