Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Csupor István: Kerámiagyűjtemény
K erámiajgujtemény 263 ter történész könyvében megemlíti, hogy 1848. október 3-án a városba látogató Kossuth Lajost Vásárhely vezetői többek között egy cseréptállal ajándékozták meg, és vélekedése alapján ezt a tálat adták Kossuthnak (Varsányi 1988. 22).2 Römer gyűjtéseit jelenleg ugyan nem ismerjük ilyen mélységig (a kutatás eddig csak az 1872-es évszámos tárgyakat tudta azonosítani), ám a leltárszerű jegyzék előkerülésével talán sikerül a további azonosításokat is elvégezni. Néhány tárgyat azonban korábban is minden kétséget kizáróan pontosítani lehetett (lásd Kresz 1977b. 19-20). 1882-ben újabb tárlatra került sor, ezúttal az Iparművészeti Múzeumban rendeztek egy nagyobb szabású kiállítást a hazai agyagművességről. Ennek anyagát főleg a Nemzeti Múzeum Régiségtárából válogatták. Ezekből a tárgyakból később nem került a Néprajzi Múzeumba. Szerepe a gyűjtemény szempontjából közvetett, általában a hazai agyagművesség vonatkozásában fontos megemlíteni Pulszky Károly ekkor kiadott tanulmányával (Pulszky 1883) együtt, mely áttekintést nyújtott az európai, ezen belül a magyar kerámia történetéről (részletesen lásd Kresz 1977b. 21). Jóval nagyobb szerepet játszott a gyűjtemény életében az 1885-ös országos általános kiállítás. Az épületekben szép számmal mutattak be cserépedényeket is. A kiállítás anyaga a bontás után a Kereskedelmi Múzeum Háziipari Bazárjába (Sasvári 1895), majd újra felhasználva az ezredéves kiállításba került, így végül 1898-ban adta át az Iparművészeti Múzeum (vö. Kresz 1977b. 21). Az eddig említett tárgyegyüttesek korai, szisztematikus gyűjtésekből származtak, mégsem kerültek közvedenül a Néprajzi Múzeum műtárgyállományába, csupán évtizedekkel később. Az első olyan tárgycsoport, amely egyenesen a Néprajzi Tárba került 1885-ben, egy Hunyad megyei műkereskedőtől, Szedláriknétől származott, és a 2446-os leltári számon 50 darab cserépedényt foglalt magában. A tárgyegyüttes jelentőségét növeli, hogy a tárgyak többsége egyszerű, egyszínű mázas vagy mázatlan edény, holott ebben az időben már általános volt az a vélekedés, hogy a valóban művészi fazekasárut csak a fajanszok körében érdemes keresni, az egyszerű fazekasmunkák értéktelenek. A leltárkönyv szerinti első ónmázas (habán) edény 1887-ből való (ltsz.: 2521) és Brassóból származik, az Erdélyi Kárpát Egyesület bazárjából vásárolták. A tárgy egy klasszikus „győri korsó”, azaz olyan ónmázas bokály, amely Magyarország északnyugati részében készült, és győri edénykereskedők révén jutott el Erdély szívébe; ez a darab a 18. század folyamán készült. A tétel többi része brassói szász munka, illetve barcaújfalusi készítmény. Egy következő tétel (ltsz.: 2538-2542) szintén Brassóból származott. Ebből a tárgycsoportból csupán egy barcaújfalusi kanta nem ónmázas munka, a másik négy azonban nemcsak fajansz, de ónfedél is tartozik hozzá; három osztrák készítmény, egy talán Kosolnán készült. Ezekben az években tehát az egyszerű használati edények éppúgy szerepeltek a gyűjtésekben, mint az ónmázas fajanszok. A népi cserépedények gyűjtése és a polgári lakások népi kerámiával történő díszítése ezekben az években jött divatba, ezt a jelenséget mutatta be Herman Ottó (Herman 1887b). A divat kapcsán dicsérendő célú kezdeményezések is indulnak, ám ezek néha többet ártottak szemléletükkel a kor fazekasainak, mint amennyi hasznot hajtottak. Az ungvári szakiskola vezető tanára, Pap (Popp) János alapvető rendszerezését adta a magyar fazekasárunak, 2 Arra azonban egyelőre nincs válasz, hogy hogyan kerülhetett a tárgy Lippára, és hol őrizték addig, amíg Xántus kezébe nem került.
