Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
BEVEZETŐ - Fejős Zoltán: Útmutató néprajzi gyűjtemények értelmezésére
Útmutató... 21 múzeumi környezet viszonyából származik a formációs folyamatok újabb köre, második típusa.8 A múzeumban a tárgyak értékét, reprezentativitását különféle eljárásokkal meg lehet változtatni, ugyanakkor különféle folyamatok spontán módon alakítják is. Többek között a nyilvántartásba vétel, az anyagban való tájékozódást segítő katalógusok, mutatók készítése, a megőrzés és raktározás módozatai, restaurálás, feldolgozások - műtárgycsere, selejtezés vagy az általános kezelés mind a múlt adattá alakítását szolgáló, az intézmény falain belül végbemenő folyamatok egy-egy elemét, mozzanatát, körülményét jelentik. Ezek között bőven lehetnek negatív jellegűek is, például az olyan gondadanság, mint a leltári adatok elvesztése, a tárgy el- törése, a rovarfertőzés, lopás stb. Naivitás azt hinni, hogy a tárgy múzeumba kerülésével egyszer s mindenkorra stabilizálódott annak eszmei vagy gyakorlati értéke, adatokkal megalapozott (vagy éppen megalapozadan) meghatározása és - mondjuk - gyűjteményi besorolása. Itt is történetileg meghatározott feltételekről van szó, a napi munka tudatosan nem értékelt lépései váltakoznak tudományos előfeltevések vagy gyakorlati célszerűség alapján eltervezett programok cselekményeivel, miközben a fizikai környezet változó hatásai érvényesülnek. Ha az ilyen - két típusra osztható - formációs folyamatokat mint a tárgyuniverzum kiválasztását és annak egybentartási, újrahasznosítási eljárásait jelentő tevékenységformákat fogjuk föl, akkor széles skálán lehetséges megvizsgálni a gyűjtemények tartalmi és jelentésbeli változásait (vö. Owen 1999. 286-287). Azt nem nehéz belátni, hogy a gyűjtemények anyaga, összetétele történetileg alakul, rendszerint folyamatosan bővül. Ugyanakkor jellege, jelentése sem állandó, ami a kiválasztás magyarázatától a felgyűlt anyag őrzésén át a felhasználhatóságig terjedő szempontok változásában nyilvánul meg. Egy tárgy megváltoztatja jelentését, tudományos (sőt olykor közvetett, például biztositási díjban kifejeződő piaci) értékét, ha a korábbiakhoz képest új összefüggésrendbe, új diskurzusba kerül. Ezt elsősorban az anyag feldolgozásai, új szemléletű kiállítások valósítják meg, vagy más jellegű körülmények is, így a tárgyra vonatkozó információk utólagos bővítése, minőségi javítása, de akár a tárgy múzeumon belüli helyváltoztatásai, például a tanulmányi raktárba való kerülése, a gyűjtemény javuló állagvédelme, netán ellenkező irányban a tárgy kimondatlanul is meglévő rangjának visszaminősítése, ha a hasonló típusból jobb minőségű, jobb állagú példány kerül a gyűjteménybe, és így tovább. Egy-egy tárgy múzeumon belüli karrierje is meglepő fordulatokat vehet az eredet bizonytalanságai és a különféle kutatói beavatkozások eredményeképpen (lásd B. Horváth-Katona 1999 szemléletes példáját). A tárgyak, gyűjtemények változó jelentése, jelentősége a múzeumon belüli folyamatok mellett természetesen nagyobb léptékben is végbemegy. Újraértékelésük korszakait, jellegzetességeit s annak összefüggéseit tágabb intézményközi, társadalmi, ideológiai, etikai körülményekkel a tudománytörténet keretében lehet megismerni és értékelni. Ez is indokolja, hogy miért nőtt meg világszerte a múzeumok, gyűjtemények - a fentiekben körvonalazott - történeti elemzésének jelentősége, s került előtérbe a gyűjtési, múzeumi tevékenység természetének értékelő kritikája. 8 A paleontológiából vett szakkifejezéssel ezeket Catherin és Don Fowler tophonimikus eljárásoknak nevezi. A tophonímia annak a tanulmányozása, hogy a szerves maradványok elpusztulása után milyen kapcsolatba kerülnek azok a természeti környezettel. Itt e kifejezéssel azt kívánják hangsúlyozni, hogy a múzeumba került tárgy az új rendszerben önálló, a rendszer által meghatározott életet él, ki van téve a fizikai, kémiai, biológiai hatásoknak éppúgy, mint a szakmuzeológia eljárásainak vagy az intézmény szervezeti viszonyainak, sőt még az emberi mulasztásnak is (Fowler-Fowler 1996. 132-133).
