Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Katona Edit: Textil- és viseletgyűjtemény
nyomon elindulva, még számos más értékes régi terméket és czéh-emléket megmenteni.” (Néprajzi Értesítő 1909a.) A pusztuló, vagyis egyre kevésbé divatos, jellegzetesen paraszti téli ruhadarabok múzeumba mentésének szükségességére Bátky hívta fel a figyelmet Útmutatójában (BáTKY 1906a. 224, 242, 244), és akkor, amikor először publikált a gyűjtemény anyagából egy kis egységet, a somogyi-tolnai ködmönöket (Bátky 1906b). Kétségtelenül indokolt volt a szűröket, subákat, ködmönöket összegyűjteni, mert Magyarország központi térségében a parasztság körében akkor kezdték rohamosan felváltani ezeket a darabokat a polgárosultabb posztóöltözetek és a különféle vastagon bélelt ujjasok. A megbízott munkatársak, Bátky Zsig- mond, Györffy István, Beluleszkó Sándor, Madarassy László, Sebestyén Gyula, Mészáros Gyula, Sztripszky Hiador, Schmidt Tibolt a viseletváltozás nyomában az Alföld, Palócföld, a Duna mente, Bihar, Kolozs és Veszprém megye sokadalmain fordultak meg, és ott, illetve onnan kiinduló gyűjtésekkel számban és változatban gazdag eredménnyel: 30 darab szűrrel15 (a mai állomány 19 százaléka), 10 darab subával16 (a mai állomány 15 százaléka), 4 kisbundá- val (ltsz.: 76848, 76861-76863; a mai állomány 17 százaléka) és 14 ködmönnel17 (a mai állomány 5 százaléka) tértek meg. A vásárlátogatási kampány után a muzeológusok továbbra is fokozottan törekedtek a bőr- és szűrposztó ruhadarabok beszerzésére. Mára már az erdélyi területeket leszámítva valóban alig bukkan fel bőr- és szűrruha, s ezért egy-egy mintaváltozat kedvéért még a töredékek gyűjteménybe illesztését is szorgalmazzuk. A vásárlátogatási akciókkal kezdődött a céhes tradíciókon alapuló, a helyi igényekhez alkalmazkodó s azt befolyásoló ruházati kisiparoknak, a szűcs- és szűrszabómesterségnek a kiemelt vizsgálata, amely elsősorban e ruhaféleségek történeti múltjára, a készítés módjára, a táji, forma- és díszítésbeli változataira terjedt ki. Az állami dotáció növekedése következményeként gyűjtési koncepcióként fogalmazódott meg, hogy „már csak szorosan múzeális, mondhatom elsőrangú értékű tárgyat fogadtunk be a gyűjteménybe, még pedig nemcsak olcsó fa-, agyag- és vasféléket, hanem drága ruha- és ékszerneműeket is, mire azelőtt fedezetünk nem volt” (Semayer 1913.188). így tudtak például az olcsóbb fémből, sárgarézből készült ékszerek mellé ezüstből és néhány aranyból készült szász, szláv és magyar ékszert venni (NMI 154/1914). Ez a szándék a Malonyay- kötetekből sugárzó értékrendnek megfelelően természetesen a díszesen megmunkált népművészeti tárgyaknak kedvezett. Az egyszerűbb, hétköznapibb darabok főként Györffy István jóvoltából mint a régiesség hordozói válhattak múzeumi tárggyá. A népművészeti értékű textíliáknak a súlya különösen nagy volt az alkalmi gyarapításokban. A 19. század vége óta egyre népszerűbb és általában jelentős műértékkel bíró magángyűjtemények a századelőn már jelentékenyen befolyásolták az állomány összetételének alakulását. 1909-ben például Huszka Józseftől 21 darab székelyföldi festékes gyapjútakaró és 2 darab takarótöredék (ltsz.: 77024-77046) érkezett. A kollekció - melyhez azóta is csak néhány szőttes csatlakozott - tartalmazza a készítésbeli, használati és leggyakoribb mintabeli változatokat, s így vetekedik az erdélyi múzeumok hasonló anyagával. Ebben az időszakban gyarapodott a múzeum a gyapjúszőttesek egy másik válfajával, az úgynevezett torontáli szőnyegekkel. A legfontosabb délvidéki szerb szőnyegszövő központokból származó s részben már háziipari műhelyekből kikerült darabokat Grünbaum Vilmos nagybecskereki kereskedő15 Leltári számaik 76849 és 83740 között elszórtan találhatók. 16 Ltsz.: 76861-76863, 77012-77015, 77250-77252. 17 Ltsz.: 76865-76871, 76902, 78685, 83436, 83741-83743.
