Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Katona Edit: Textil- és viseletgyűjtemény
Textil- és viseletgyűjteménv 207 észrevesszük a veszedelmet, s a pusztulást csírájában visszfojthatjuk [sic!].” (NM1 112/1901, Jankó jelentése.) Az állagmegóvási szempontból is fontos első állandó kiállítás Jankó János már 1894-ben körvonalazott tervei szerint, de oroszországi útja miatt munkatársai, Semayer Vilibáld és Bátky Zsigmond megvalósításában, 1898-ban nyílt meg. A kiállításban a nemzetközi és a magyar anyagot együtt mutatták be. Az utóbbi számára - a Herman-féle halászati és pásztoréleti tárgysorozatokon túl - tíz terem állt rendelkezésre. Öt termet a „dunánin- neni”, a „dunántúli”, a „tisza-vidéki” és az „erdélyrészi” magyarság; ismét öt helyiséget pedig a nemzetiségek („éjszaki” és „déli szlávság”, „oláhság”, „németség”, „cigányság”) kultúrjavai foglaltak el. Az 1885-ös „néprajzi szoba” típusú kiállítástól kezdve örökösen kísérleteztek azzal, hogy életszerűen berendezett enteriőrökkel és életnagyságú - ebben a korszakban még mindig antropológiai hitelességgel megformált arcú - bábukra adott öltözetekkel árnyaltan ábrázolják a népélet egy-egy idealizált epizódját, de ez többnyire nem sikerült maradéktalanul. Részben a helyszűke, részben a rendezési koncepció miatt a kiállításokat az üvegszekrényekbe zsúfolt tárgysorozatok uralták, és az életmódra csupán jelzésszerű tárgykörnyezet utalt. Ez történt 1898-ban is: „a gyűjtemény rendezői minden lehetőt megtettek arra, hogy legalább a bemutatott töredékek tipikusak legyenek. Ezért elhagyták mindenütt a feleslegest, s azt a mi... az összbenyomást megzavarná. Azon voltak, hogy a jelzett szűk keretben a tárgyi ethnographia mindegyik oldala kellő méltánylásban részesüljön. A parasztfalu felöltöztetett bábjait, már t.i. a mennyit lehetett, mély szekrényekbe állították s az egészet interieurré varázsolták, persze az interieur berendezését... csak egy-két szék, asztal... képezi...” (SEMAYER 1898. 174.) A teljesebb tárgykörnyezetet „felöltöztetett bábalakokkal” csak a szentgáli szobarészlet mutatta. A díszes lakástextilek külön kaptak elhelyezést: „Több... üvegszekrény pompás hímzésekkel, tetejük pedig becses keramika tárgyakkal van megrakva.” (Uo. 174.) Az akkori muzeológiában (Vikár 1898. 265; NMI 2/1894, Jankó tervezete) az összehasonlításra és a kölcsönhatások érzékeltetésére lehetőséget nyújtó tárgysorozatok bemutatása számított újnak és korszerűnek. Erre négy évvel korábban Jankó még csak áhítozott: „az anyag csekélysége sorozatos kiállítást [p. o. az ország összes főkötői egymás mellett a ruházatból kiválasztva] ma még nem enged meg” (NMI 2/1894). Most, a terv megvalósításakor azonban nem volt szerencsés, hogy keverték a tájankénti-nemzetiségenkénti bemutatás szempontjával, amikor a „tisza-vidéki magyarság” termébe helyezték el azt a főkötősorozatot, amelyet az ország legkülönbözőbb tájairól származó darabokból válogattak: „ilyen általános jellegű sorozatokat ugyanis rendszerint oly vidékek néprajzi tárgyainak társaságába helyeztek el, a melyekből feltűnően kevés tárgy akadt. Ez a múzeum hézagainak leplezése, mely a laikust félrevezetheti, de a szakközönséget nem fogja illusiókba ringatni.” (Vikár 1898. 276.) Végeredményben ez az első bemutatkozás a millenniumi tárlat múzeumi falak közé szorított, leegyszerűsített mása maradt, de mégis rendkívüli a jelentősége, mert (a fűtéshiány miatt a teleket leszámítva) nyolc éven keresztül tárta bőséggel a közönség elé paraszti kultúránk viselet- és textilanyagát. 1902-ben ugyancsak Jankó nevéhez fűződött a múzeumi textilek - tudomásunk szerint - első szerepeltetése „bemutatásokkal és vetítésekkel kísért” ismeretterjesztő előadásban. A magyar és ázsiai hímzésekről címmel általa meghirdetett sorozatban először „a magyarság különböző töredékei” és a „vegyes nemzetiségek” jellegzetesebb darabjainak „anyagát, technikáját, alakelemeit... kizárólag a m. n. múzeum néprajzi gyűjteményeiből” vett példákon keresztül ismertette (Néprajzi Értesítő 1902).
