Fejős Zoltán (szerk.): A Néprajzi Múzeum gyűjteményei (Budapest, 2000)
I. A MAGYAR OSZTÁLY GYŰJTEMÉNYEI - Katona Edit: Textil- és viseletgyűjtemény
196 __Katona Edit közötti leltári számokon). 1951-ben az Iparművészeti Múzeum ajándékaként nyilvántartásba vett 1624 textil között is több Xántus János és Römer Flóris gyűjtötte darab volt (például az 51.14.1147-es leltári számú torockói párnavég Xántus vagy az 51.14.647-es leltári számú köp- csényi díszlepedővég Römer beszerzéséből). A számszerűségében jelentős, történeti értékű, összehasonlító vizsgálatra alkalmas 1872-es anyag beazonosításával sokáig nem foglalkozott senki. Csupán néhány darab meghatározását vezették rá a leltárcédulára. Nem sok ügyet vetettek az egy cm-es papírdarabokra irt és a tárgyakra rögzített évszámra és kisérő számokra. Az 1980-as években N. Fülöp Katalin kezdett a témával foglalkozni, de elért eredményei (szóbeli közlése szerint mintegy száz tárgy azonosítása) jórészt kéziratos feljegyzéseiben maradtak. A beazonosítás nehézségeit növeli, hogy csak szűkszavú lajstromok állnak rendelkezésünkre, az átadások során adatok vesztek el, származási helyként a legtöbb esetben „Magyarország”, „Dunántúl”, „Alföld” megjelölések szerepeltek, a nemzetiség feltüntetése nélkül. Balogh Jánosné Horváth Teréziával a Néprajzi Múzeum irattárában, textil- és viseletgyűjteményének anyagában és az Iparművészeti Múzeumban elkezdett kutatásunk alapján (amelyet a Magyar Nemzeti Múzeumra is szükséges kiterjeszteni, mert az ottani régi leltárkönyvek szintén említenek a szóban forgó évekből Römer neve alatt futó textileket) úgy véljük, hogy az anyag jelentős része azonosítható lenne (lásd 1. számú melléklet). Az egyeztetés a szóban forgó tárgyak meghatározásán túl például a magyar himzőstílusok további tudományos értékelését pontosítani, bizonyos esetekben módosítani fogja. A hazai ipari szakkiállítások sorozatában kiemelkedő volt az 1881-es budapesti magyar országos nőipar-kiállitás (Gelléri 1885. 187), amely a múzeumi anyagot nem gyarapította, mégis a szakterület tematikája szempontjából jelentős volt, mert a viseletdarabok helyett a szőttes és hímzett lakástextíliákra terelte a figyelmet. „A kiállítás meggyőzött bennünket arról, hogy a pórnép erejében egy megmérheden kincset birunk, melyet a rendszer s a szükséglet kívánalmai szerint lehet idomítanunk, iskoláznunk s jövedelmezőbbé, vagyis a vele foglalkozók számára hasznossá tennünk. A közönség, mely eddig a népiparágak termékeit: szőnyegek, vásznak, szövetek, hímzések stb. stb-it nem ismerte, mely e czikkekért éven- kint nagy összeg pénzzel adózik a külföldi iparnak, szinte meg volt lepve a székelyek, torontáliak, csabaiak stb. szép készítményei által.” (Gelléri 1881. 17; 1885. 189.) Az 1885-ös budapesti általános országos kiállítás összetételét, bemutatását, valamint hatását tekintve mérföldkövet jelentett a néprajzi muzeológia számára. A magyarországi háziipar fölvonultatásakor ugyanis egyaránt érvényesültek az iparművészeti és a néprajzi szempontok. „Amint a házi ipar tárlatunkon bemutattatott... az inkább népünk ethnografiai [sic!] ismertetése és több volt, mint a házi- és népipar rendszeres gyűjteménye.” (Keleti 1886. 303.) A Kiállítási Kalauzban (Balogh-Toldy-Gelléri 1885) közreadott ismertetés szerint a 32 „főcsoport” között a XXIX. volt a „házi-ipar”, amely ,,[e]gyik legvonzóbb csoportját képezi a kiállításnak... ugyanis külön fülkékben vannak feltüntetve a színgazdag hazai népviseletek, és pedig a csángó, székely, palócz, bánáti, kalotaszegi, temesi, sváb, román, tót, szerb és bolgár népviseletek... Már e viseleteknek szövetei, hímzései és egyéb sajátosságai is rendkívül érdekes képét nyújtják változatos háziiparunknak, a... csarnok azonban számos más tárgygyal is bizonyítja háziiparunk életrevalóságát... mint a fonó- és szövő-ipar... a női kézimunkák terén.” (Balogh-Toldy-Gelléri 1885. 180.) A megközelítés módja néprajzi volt: tizenöt - Magyarország különböző vidékeiről való - enteriőrt alakítottak ki, ahol a jellegzetes helyi viseletbe öltöztetett bábukkal „genré-
